Rebeka XXXXXVIII.

- Milos, te sajnos nem leszel itt a mulatságon, még ma útnak indulsz!

- Nem megyek sehova!

- Neem?! Ti nem léptek szövetségre a magyarokkal?

- Nem! Semmi közünk azokhoz a jött-ment néphez!

- Ti is így gondoljátok? – fordult a veje szüleihez.

- A szlávok többsége csatlakozik a székelyekhez. – felelte az idős ember remegő hangon.

- Akkor jó. – nyugodott meg Csanád. – Milos nincs más választásod, mint hogy azt tedd, amit mondok! Apád hozzánk csatlakozik, én vagyok a vezéretek. Ezentúl nem kérek, hanem parancsolok! – hátatfordított vendégeinek és kiviharzott a házból.

- Mama beszélj vele! – könyörgött Hajnalkának zokogva a lánya.

- Nem tehetem kislányom. – simogatta gyermeke haját. – Most már nekem is mennem kell. Az ajtóból még visszanézett, a szíve majd megszakadt, zokogó gyermeke láttán, de a férjének igaza van. Ideje, hogy végre a saját lábukra álljanak.

Az úton haza felé Izabel oda súgta Rebekának:

- Ne haragudj, azért amit mondtam neked. Nem volt igazam.

- Semmi baj. – legyintett Rebeka. – Mondtak már nekem különbet is.

A hét közepén a magyar seregek és a székely csapatok elindultak Dél felé. Rebeka csalódottan vette tudomásul, hogy Zoltán nem Csanádon csatlakozik a magyarokhoz. A futár erről értesítette az itt várakozó vezéreket. Parancsot hozott a csapatok indulására, Huba vezetésével. A falu szinte lakatlannak tűnt a harcosok távozása után. Csak néhány férfi maradt a nők és a gyerekek védelmére. A székelyeket és a hozzájuk csatlakozó szlávokat, Csanád utasítására Tormás vezette, a Gyulafehérvári székelyek vezére.

Rebeka könnyein keresztül nézte a távozó sereget. Féltette az elöl haladó székelyeket, de nem ez volt a legfőbb ok, ami miatt sírva fakadt. A könnyei azért peregtek, mert nélküle mentek el. A mellette álló Csaba megszorította a vállát.

- Itt legalább biztonságban vagy. – vígasztalta.

Csaba az esküvő után csatlakozott a vonuló sereghez.

- Szeretnék kérni tőled valamit. Ígérem ez lesz az utolsó! – fogadkozott Rebeka.

- Tudom, mit akarsz mondani. Megérdemled, hogy teljesítsem.

Izabel Csaba másik oldalán nézte a távozó harcosokat. Rebeka kérését hallva kíváncsian fordult felé.

- Mire készülsz már megint?

- Hidd el Izabel jobb, ha nem tudsz róla. – simogatta meg a lány karját Csaba.

Izabel duzzogva elindult. Csaba kedves szavakat sugdosva a fülébe vele ment.

 Csaba és Izabella esküvője csendesen zajlott le, tekintve, hogy a férfiak zöme nem vett részt benne, mivel a magyar seregek előtt vonultak az utolsó bolgár erődítés felé.

Hajnalka nyugtalanul forgolódott ágyában, ezen az éjszakán nem tudott aludni. Az esküvői szertartás jól sikerült, tulajdonképpen elégedettnek, kellene lennie, de valami érthetetlen nyugtalanság elkergette az álmot a szeméről. Mellette Csanád csendesen szuszogott az ágyban. A hajnali derengés lassan kúszott be a szobába. A sötétséget felváltotta a szürkület, a bútorok körvonalai egyre élesebbek lettek. A lányok szobája felől gyenge neszezés hallatszott. Hajnalka megrázta Csanád vállát.

- Ébredj! Valaki van a házban! – suttogta riadtan.

Csanád álomittasan felült az ágyban és a folyosó felé fülelt. Könnyű halk léptekkel valaki a kijárat felé közeledett.

- Csak képzelődtél kedvesem. – mondta mosolyogva. Magához ölelte feleségét.

Hajnalka észrevette férje mosolyát, ebből tudta, hogy a férfi tisztában van vele, hogy valaki szökik a házból. Befészkelte magát férje vállgödrébe és ő is mosolygott. Mind a ketten szerencsét kívántak gondolatban a settenkedőnek.

 A kimondott szó ereje.

Egyre nagyobb hótakaróval kellett megbirkóznia a kis csapatnak. Zoltán napok óta szótlanul lovagolt. Szinte letaglózta a hír, hogy Rebeka nem várt rá. Virág megpróbálta jobb kedvre deríteni, amikor megálltak pihenni. Mivel próbálkozása nem járt eredménnyel, lassan lemondott róla. Néhány napi keserves küszködés után, végre megérkeztek Szegedre, ahol Árpád magyarjai táboroztak. Virág szájtátva bámulta a hatalmas tömeget, a sátrak és jurták számából több ezerre tette a harcosok számát. Amint a jurták között haladtak a tábor központja felé, a magyar férfiak lelkesen üdvözölték Zoltánt. A lány érdeklődve figyelte a magyar vezért. Mint a vastag jég a folyó vizén tavasszal, úgy olvadt le lassan a mély szomorúság Zoltán arcáról, övéi körében.

A lány akaratlanul hasonlította össze Zoltánt Preszlávval. Elkellett ismernie, hogy Zoltán is volt olyan jóképű és jó kiállású, mint szőke hajú szerelme, de a mérleg serpenyője mégis a kék szemű bolgár férfi felé billent. Zoltán leszállt lova hátáról, amint egyre többen jöttek elé, hogy üdvözöljék. Huba és Töhötöm már régen lemaradt mögöttük, rokonok és ismerősök társaságában. Virág, Levedi karjába kapaszkodva sétált, fürkésző szemei előtt lassan kibontakozott a tábor rendje. Középen helyezkedett el a fejedelmi jurta, mely nagyobb volt a többinél, tetején két zászló lengett az erős szélben. A háromszögletű törzsi, és a piros- fehér sávos magyar lobogó. A fejedelem jurtáját a turul nemzettség harcosainak jurtái vették körbe. Kissé távolabb a többi törzsek helyezkedtek el vezéreik hálóhelye körül. Ez a tagolt sokaság mégis egy hatalmas, rendezett kört alkotott.

Árpád jurtája előtt fogadta fiát. Amint a közelébe ért magához ölelte gyermekét. Szeme megakadt a lányon.

- Vendéget hoztál?

- Inkább a béke ígéretének nevezném. - felelte mosolyogva Zoltán. - Ő Virág.

- Szép neved van.- üdvözölte a lányt Árpád.

A mellette álló magyar harcosnak csendesen mondott valamit, aki oda lépett Virág elé.

- Gyere, keresünk egy megfelelő szállást neked.

Amint a lány elment, Árpád belekarolt Zoltánba és a jurtába vezette. Egy intéssel elküldte vezéreit, akik megértették, hogy egyedül akar maradni a fiával. A nagyméretű jurtában kellemes meleg fogadta őket. Zoltán levette meleg ruháit és leült apja mellé a tűz közelébe.

- Büszke vagyok rád fiam! - kezdte meleg hangon a fejedelem.- Amíg Te a hegyekben csatangoltál, Huba futárja tájékoztatott sikeres utadról.

- Túl gyorsan öltem meg Fajszot. Megérdemelte volna a lassú halált azért, amit népével tett! - fakadt ki mérgesen Zoltán.

Elmesélte milyen állapotban volt az áruló népe, amikor rátalált. Beszámolt hosszú, keserves útjukról. Dicsérte Huba előrelátását és gondosságát, hogy megfelelő körülményeket biztosított az elgyötört emberek számára.

- Ő a legjobb vezérem, azért gondoltam arra, hogy ő fogja felváltani Elődöt Északon. - mondta elgondolkodva Árpád.

- Miért akarod leváltani Elődöt? - kérdezte meglepődve Zoltán.

- A Morva fejedelem egyre több borsot tör az orrunk alá. Egy kemény kezű vezér észre térítheti.

- De Huba és népe már berendezkedett Erdélyben. Miért kell nekik újra útra kelni?

- Csak Huba és a serege megy, a nép marad. Egy kicsit megszorongatja Szvatoplukot, aztán visszatér népéhez.

- Töhötömmel mi a szándékod?

- Elküldöm Hubával, tanuljon egy kicsit.

- Apa hallottad mi történt Rebekával? - tette fel a kérdést. Bár félt a választól, mégis tudni akarta az igazat.

- Annyit tudok, hogy megszökött. Alpárnál végig nézte a csatát, utána nyomtalanul eltűnt. Azóta nem hallottam felőle. Miért, mi történt?

- Férjhez ment egy székely harcoshoz! - felelte szikrázó szemmel Zoltán.

- Ezt nem hiszem el! Az a lány nagyon különösen gondolkodik, és főleg felháborítóan viselkedik, de biztos, hogy soha nem tenne ilyet! - utasította el a vádat Árpád.- Rebeka büszke, tiszta teremtés.

- Pedig ez az igazság!

- Beszéltél vele?

- Nem, csak hallottam. - felelte letörten Zoltán.

Árpád hangosan felnevetett fia savanyú képét látva.

- Valami félreértés lehet. Volt időd, miért nem jártál utána?

- Mert úgy éreztem, hogy elárult! Inkább folytattam utamat.

Árpád jobbnak találta másra terelni a szót.

- Ki az a lány, akit magaddal hoztál?

Zoltán elmondta, hogyan fogta el Preszlávot. Majd szép sorjában beszámolt a bolgár férfihoz fűződő kapcsolatáról, annak Virág iránt érzett szerelméről és arról, amit Töhötöm népért tett. Nem titkolta barátjának tekinti a férfit. Beszélt a megbeszélt találkozóról is és két nép közötti lehetséges békekötésről.

Árpád szó nélkül végig hallgatta Zoltán beszámolóját, majd mérlegelte az elhangzottakat.

- Nem tudom, hogy a veszteségek után, amit okoztunk nekik, szóba állnak-e velünk? Lehet, hogy Glád már a visszavágáson töri a fejét. De őszintén örülnék neki, ha sikerülne a békekötést. - felelte elégedetten, szeméből büszkeség sugárzott fiára.

- Tavaszig itt maradunk, igaz? - kérdezte Zoltán.

- A sereg egy része igen, de mi visszamegyünk szálláshelyünkre. Virággal mik a terveid?

- Magunkkal visszük. Itt túl sok éhes férfi van. - nevetett Zoltán.

- Jó. Mire a találkozóra kell menned, addig visszajövünk. Huba és Töhötöm is velünk jön. Lehet, hogy Szvatoplukkal is összehozunk egy találkozót.

 Mielőtt útnak indultak volna Észak felé, Zoltán felkereste Szolákot az avar táborban.

- Szerintem Csanád egyik ravasz cselével állunk szemben. - mondta elgondolkodva Szolák, miután Zoltán elmondta mit hallott Rebekáról.

- Mire gondolsz? - kérdezte reménykedve.

- Az a ravasz róka biztosan kitalált valamit, hogy megtudja milyen a hangulat a távoli székelyék körében.

- Mint férj és feleség szerepeltette őket? - vette át a gondolatmenetet vidáman Zoltán.

- Valahogy így történhetett. Rebeka soha nem szegi meg adott szavát! - komorodott el a férfi. - Ezért nincs most az apja mellett. Szavát adta egy halott asszonynak és inkább meghall, mint hogy, megszegje azt!

- Üzensz valamit a húgomnak? - kérdezte boldog mosolyát leplezve Zoltán.

- Csak azt, amit te üzennél Rebekának. - nevetett Szolák.

- Azt ne kívánd!