Rebeka XXXXXVII.

 A Maros partján sétáltak hazafelé a közelgő lakodalom még hátra levő teendőit beszélték, amikor egy lovast láttak meg a túlsó parton. A fiatalember figyelmesen szemlélte a vizet.

- Van itt gázló valahol? – kiáltott át a sétáló nőknek.

Hajnalka kezével kelet felé mutatott. A férfi megemelte feléjük csúcsos süvegét és a mutatott irányba elvágtatott.

- Vajon kilehet? – kérdezte Hajnalka, a lovas után tekintve.

- Egy magyar futár. – felelte Rebeka tűnődve.

- Miből gondolod? – nézett rá Izabel.

- Csak a magyarokon láttam csúcsos süveget. Mivel egyedül van valószínű, hogy üzenetet hoz, vagy visz.

A fejedelem házában nagy volt a sürgés-forgás, amikor az asszonyok haza értek. A falu szélén táborozó magyarok vezérei és a folyamatosan érkező székely seregek vezérei lázas beszélgetést folytattak. Csak egy pillanatra hallgattak el, amikor a nők beléptek, majd tovább folytatták a lelkes beszélgetést. Hajnalka szemével végig pásztázta az asztalt, elégedetten bólintott a szolgák felé, azok megnyugodtak, a háziasszony mindent rendjén valónak talált.

- Menjünk a konyhába. – karolt a lányokba. – Jó lenne tudni, hányan vacsoráznak nálunk.

A nagyméretű konyhában a testes szakácsnő pergőnyelvvel utasításokat osztogatott a konyhalányoknak, miközben keze serényen gyúrta a tésztát.

- Na, végre, hogy előkerültél. Amikor nem kellene, akkor itt lábatlankodsz egész nap, de ha szükségem van rád, akkor bezzeg úgy eltűnsz, mint szamár a ködben. - morogta belépő asszonya láttán.

- Mit morogsz vénasszony? – lépett hozzá mosolyogva Hajnalka.

- Miért engedi, hogy így beszéljen vele? – suttogta Izabel Rebekának.

- Ők így beszélnek egymással. – felelte Rebeka.

- Semmi tisztelet nincs ebben a szolgálóban. – háborgott Izabel.

- Egy szemernyi sem, - értett egyet a másik lány – de szeretet annál több.

Izabel nem válaszolt. Őt mindig arra tanították, hogy egy szolgáló nem szólhat az úrnőnek. Akkor nyithatja szóra a száját, ha kérdezik. Az, hogy visszabeszéljen, elképzelhetetlen volt számára. Ez az asszony meg bírálni merészeli kenyéradó gazdáját, felháborító!

Hajnalka megbeszélte a vacsorát a szakácsnővel, akinek Csanád már kiadta az utasítást a vendégekkel kapcsolatban.

A bejárat felől hangos kiabálás hallatszott. Hajnalka otthagyta szakácsnőjét, kiment megnézni az új vendégeket. A legidősebb lánya érkezett férjével és annak családjával. A férfi mintsem törődve az asztalnál ülő vezérekkel követelődző utasításokat adott a szolgálóknak.

Csanád mérgesen hátra tolta a székét és az érkezők előtt termett.

- Idefigyelj Milos! Most azonnal fogd a pereputtyodat és hagyd el a házamat. Menj a sajátodba, és ott ugráltasd a cselédeket! – rivallt rá a fejedelem.

A veje hápogott a felháborodástól. Mivel nem mozdult elég gyorsan, Csanád kifelé tolta. A megrémült lányának átölelte a vállát, gyors puszit cuppantott arcára, majd őt is kitessékelte a házból.

- Elnézést a közjátékért, folytassuk. – ült le ismét a székére.

Hajnalka követte gyermekét, cinkos mosolyt villantva Rebekára, aki alig tudta visszatartani feltörő nevetését. Jól megkapta ez a hólyag, kuncogott magában. Izabel megrettent Csanád haragjától, riadtan karolt Rebekába. Mire kiértek a ház elé a vendégeknek se híre, se hamva nem volt.

Rebekából kitört a visszafojtott nevetés, Hajnalka is osztozott jókedvében.

- Minek örültök? – kérdezte a még mindig riadt Izabel.

- Csanád végre helyére tette ezt a nagyképű szlávot. – pukkadozott Hajnalka, elengedve füle mellett a lány kérdését.

- Hát ez a férfi valóban olyan, amilyennek leírtad. – kacagott Rebeka. – De a lányodat sajnálom, – komorodott el. – a szeme egy törött szárnyú madár szemére hasonlított.

- Én is sajnálom, de ő választotta a férjét. Hiába beszéltem neki, hogy nem hozzávaló, mégis hozzáment. – hervadt le a vidámság Hajnalka arcáról is.

Szótlanul tették meg azt a rövid utat, ami Csanád háza és a lányának épített otthon között húzódott.

- Ez a ház is a vejem ötlete volt. Hiába van nagy házunk, ahol ők is elférnének, ha évente egyszer néhány napra eljönnek az új ruhákért. Ragaszkodott hozzá, hogy itt is saját otthona legyen, persze fényűző berendezéssel. - mondta Hajnalka.

Izabel lassan kezdte megérteni a dolgokat. Igazat adott a két nőnek, hogy örültek a férfi megszégyenítésének, hiszen olyan felháborítóan viselkedett.

A ház kívülről épp olyan volt, mint a körülötte lévő többi, de amint az ajtón beléptek a két lány lecövekelt a küszöbön. A terem nagyságú ebédlő falait élénk színű selyemmel vonták be. Az asztalterítő ugyan olyan volt, mint a támlás székek borítása. Még szépnek is mondhatnánk, ha a falikárpit és a székeket borító huzat színe összhangban lenne, gondolta Rebeka. Izabel csodáló szemekkel nézett körbe, hiszen ilyen házat még életében nem látott.

Hajnalka lánya zokogva borult anyja vállára.

- Jaj Mama! Apa hogy tehette ezt velünk!

- Azért mert egy faragatlan paraszt! – dühöngött a megszégyenített férj.

Hajnalka szikrázó szemmel állt a férfi elé, eltolva magától szipogó lányát.

- Ennek a parasztnak köszönheted, hogy páváskodhatsz! Ez a faragatlan tette lehetővé mindkettőtöknek, hogy munka helyett naplopással üssétek agyon a drága időt!

Az egyszerű ruhába öltözött szülők élénken bólogattak. Nekik sem tetszett fiuk nagyzási hóbortja. Ők is, mint Csanádék idős koruk ellenére még mindig művelték földjeiket, beállva a szolgák közé, ha a munka úgy kívánta.

Hajnalka megölelte mindkettőjüket üdvözlés képen. Nem mentegetőzött férje modortalan viselkedése miatt, tudta a fiú szülei megértik haragját.

- Mama észre sem vetted, hogy babát várunk. – nyafogta a lánya, kezét gömbölyödő pocakjára téve.

- A zsák megtalálta foltját. – suttogta Rebeka a lány hanghordozását utánozva.

- Te is olyan öntelt vagy, mint ez a férfi. – suttogott vissza Izabel. – Mindenkit lenézel!

Rebeka valami vaskos visszavágáson gondolkodott, de végül még sem válaszolt. Lehet, hogy van benne valami, de ő ki nem állhatja a mihaszna embereket, akik másokon élősködnek, mint bolha a kutyán.

- Nézd meg Hajnalka kezét, meg a lányáét. Ártatlan szemeiddel vessél néhány pillantást a ruhájukra. Ha ezzel végeztél, tedd ugyan ezt a férfivel és a szüleivel. – suttogta gúnyosan és otthagyta a lányt.

- Mikorra várjátok a baba születését? – lépett a fiatalasszonyhoz Rebeka.

- Ki ez a lány? – kérdezte Hajnalka lánya, végigmérve az egyszerű ruhába öltözött kérdezőt. – Új szolgálód van? – válaszra sem méltatta Rebekát.

- Ő Rebeka hercegnő, az avar fejedelem lánya! Csattant a rendreutasító válasz Hajnalka szájából.

- Jaj, ne haragudj. – bájolgott a lánya. – hogy tudsz ilyen förtelmes rongyot magadra venni?

- Szerintem nagyon jól áll nekem. – nézett végig magán Rebeka, elégedetten.

- És a kezed kérges! – szörnyülködött a lány. – Neked nem illik a pórnép munkáját végezni! Van egy csoda kenőcsöm, majd küldök neked. – mondta leereszkedő nyájas mosollyal.

- Ezek a bőrkeményedések a kardmarkolatától vannak. – nézegette tenyerét egykedvűen Rebeka.

- Te kezedbe veszel olyan szörnyűséget? – hápogott a lány.

- Gyertek, üljetek le. – invitálta a vendégeket Hajnalka, hogy véget vessen ennek az értelmetlen beszélgetésnek.

Hogy tudott így megváltozni, ez a gyerek. Tette fel vagy századszor a kérdést magában Hajnalka. Amikor kislány volt mellette lábatlankodott, akár a konyhában főzött, akár a veteményesben gyomlált. Most meg úgy viselkedik, mint egy kényes kiscica. Lopva Rebekára pillantott, vajon a lány mit gondol? Rebeka a fiú szüleivel beszélgetett. Arcán nyoma sem volt haragnak. Tekintete az ifjú férjre esett, aki leplezetlenül bámulta Rebekát. A lánya is észrevette, és oldalba bökte könyökével hites urát.

- Kormos az arcom? – kérdezte kedves mosollyal Rebeka, amint észrevette, hogy a férfi őrá bámul.

Beképzelt liba, gondolta mérgesen a férfi és a fejét elfordította lányról. A szláv szülők Izabelt kérdezték, honnan származik, kik a szülei és hasonló udvarias kérdéseket tettek fel a zavarban lévő menyasszonynak.

Kicsapódott az ajtó, Csanád hatalmas léptekkel ment a vendégek üdvözlésére. Az idős emberek felálltak tiszteletére, a lánya duzzogó arccal, a veje lenéző mosollyal a szája sarkában, ülve maradt. Rebeka szája szélét rágva, Izabel lesütött szemmel, Hajnalka bosszankodva lánya és annak férje sértő viselkedésén, szintén felálltak. Csanád kezet rázott az idős emberrel, homlokon csókolta annak asszonyát, majd a két fiatal mögé lépett. Megragadta karjukat és egy mozdulattal talpra rántotta mindkettőt.

- Ez volt az utolsó tiszteletlenség a részetekről! – dörögte mély hangján. – Mától fiatalember a két kezed munkájával fogod eltartani a feleséged. Nincs több ruha, ékszer! Nincs felpakolt szekér havonta, ami a megélhetéseteket biztosítja! Ha nem tudod eltartani a családodat, akkor éhezni fogtok!

- De Apa kisbabát várunk! Most több mindenre lesz szükségünk, mint eddig! – méltatlankodott a lánya.

- Nagyon örülök, hogy végre lesz unokám, de nektek kell gondoskodni róla!

Leült a neki fenntartott helyre és elégedetten nézett a döbbent arcokra. Már az elején ezt kellett volna tenni, gondolta.

- Van egy jó hírem a számodra fiam.

- Visszavonod, amit az előbb mondtál? – kérdezte gúnyosan a veje. Biztos volt benne, hogy a fejedelem csak mérgében fenyegetődzik, nem gondolja komolyan.

- Nem! Az már eldöntött dolog. Végre neked való feladatod lesz. A falud béli férfiakból kiállítasz egy csapatot és csatlakozol a székely seregekhez. – Na, mit szólsz? – kérdezte hitetlenkedve álló férfit.

- Ez ugye egy rossz tréfa? – hördült fel a szláv férfi.

- És velem mi lesz? – kérdezte legörbülő szájjal a lánya.

- Ami a többi harcos feleségével. Te fogod kézbe venni a birtokotok irányítását. Ideje már tehermentesíteni idős szüleiteket.

- De hát én gyereket várok!

- Na látod, amíg vársz, addig van időd dolgozni, úgy, mint amikor még itthon voltál. Befejeztem! – állította le vejét, aki szólni akart. – Örülök, hogy eljöttetek, érezzétek jól magatokat. – szólt az idős szülők felé, felállt, már indult volna kifelé, amikor valami az eszébe jutott.