Rebeka XXXXXVI.

Rebeka gondolkodott egy ideig. Nagyon egyszerű lenne maradni, hogyan magyarázza meg ennek a lánynak, hogy a békét és a biztonságot nem adja senki ajándékba, azt ki kell harcolni. Majd úgy döntött nem magyarázkodik.

- Én már csak ilyen vagyok. – legyintett. – Gyere, sétáljunk egy kicsit, olyan szépen süt a nap. – mutatott az ablak felé.

- Még nem vagyok készen. – nyúlt a letett anyagért a lány.

Rebeka megfogta a kezét és felhúzta a székről. Izabel csodálkozott, milyen erős fogása van a lánynak. Olyan, mint egy férfi, gondolta.

Hajnalka lépett a szobába.

- Gyertek lányok, mutatok valamit. – mosolygott rájuk, majd beléjük karolt és magával húzta őket.

Odakint lágy tavaszi szellő fújdogált, a nap melegen sütött a fejük fölött. A kék ég, olyan volt, mint egy mély vizű tó, melyen hattyúk helyett fehér bárány felhők úszkáltak. Rebekának eszébe jutott az előző tavasz, amikor Szolákkal ültek a vízparton, és a tarajos felhőket nézték. Képzeletükben életre keltek az ég díszei, különböző állatokat, madarakat, virágokat láttak bennük. Az egyik, olyan volt, mint egy emberi arc profilból, hosszú kampós orral, Rebeka Szolákhoz hasonlította, mire a férfi tiltakozva felhördült.

Szája vidám mosolyra húzódott, amint felidézte az emléket.

- Mi olyan mulatságos? – kérdezte Hajnalka.

- Csak a bárányfelhőket nézem és arra gondoltam, mire hasonlítanak. – felelte még mindig mosolyogva a lány.

Mindannyian az eget kémlelték menet közben, nagyokat nevetve egy-egy ötletes hasonlóságon. Vidáman értek a falu végébe, ahol egy cigány közösség táborozott.

Apró gyerekek, fiúk, lányok vegyesen rohantak eléjük egy szál pendelyben. Kicsiny tenyerüket nyújtogatták feléjük, érthetetlen nyelven karattyolva.

- Hát ezek meg mit akarnak? – kérdezte Izabel.

- Bármit, ami ehető. – felelte Hajnalka.

Kaftánja alól egy csomagot emelt ki. Szétnyitotta a vászon szalvéta sarkait és a benne lévő aprósüteményeket, elosztogatta a sötét arcú gyerekek között.

- Te érted ezt a zagyva beszédet? – álmélkodott Izabel.

- Sajnos nem, de a kinyújtott tenyér magáért beszél. – nevetett az asszony.

Rebeka leguggolt az egyik kislány elé és beszélni kezdett neki. Az nagy szemeket meresztett rá, majd a fejét rázta. Rebeka kacagva emelte a magasba a maszatos csöppséget, aki sikoltozva kalimpált, örömében. A lány magához szorította, puszit nyomot a homlokára, és letette.

- Bepiszkítja a ruhádat! Lehet, hogy tetves is! – mondta undorodva Izabel.

- Nem méltó viselkedés egy hercegnőhöz! – húzta el gúnyosan a száját Rebeka. - Jaj Izabel! Ne légy már ilyen kényes. Nézd meg milyen kis aranyos, és egy tetű sincs a hajában. – simogatta meg a kislány éjfekete haját Rebeka.

- Rebekának igaza van, ezek tiszta népek. Minden évben visszajönnek, itt töltenek néhány hetet, majd tovább vándorolnak. Nézd az asszonyok most is a ruhákat, mossák a folyóban. A gyerekek mindenhol maszatosak nem csak a cigányoknál. Persze közöttük is vannak, akik, nem szeretik a vizet, de a vezérük, akit Vajdának hívnak rendet tart közöttük. Ha valaki nem tisztálkodik rendesen, azt beledobják a hideg folyóba. – mondta Hajnalka Izabelnek.

Hangosan felnevettek, amikor látták, amint Rebeka térdig érő kaftánját az egész gyerekhad cibálja, hogy őket is emelje magasba. Aki éppen a magasban volt zsongatott örömében. A lány lihegve tette le a gyereket és kezével tiltakozott az újabb jelentkezők felé. Mivel a gyerekek nem tágítottak Rebeka futásnak eredt. Hajnalka megszaporázta lépteit, hogy a lány nyomába maradjon, így Izabel is kénytelen volt gyorsabban lépkedni, bár semmi kedve sem volt bemenni a táborba. Neki rossz emlékei voltak a cigányokkal kapcsolatban. Még akkor a bolgár cár birodalmában éltek. Testvéreivel bementek egy cigány táborba, hogy megismerkedjenek az ottani gyerekekkel. Egész nap velük voltak és jól érezték magukat, csak este mentek haza. Reggel az Édesanyjuk vette észre a tetveket a hajukban. Szégyenszemre kopaszra vágták a hajukat. Még most is megborzongott, amit eszébe jutott, hogyan csúfolták őket a falubeli gyerekek. Ráadásul a cigányok mindent elloptak, ami kezük ügyébe került.

Rebeka megállt, hogy bevárja őket, mindkét kezét gyerekek szorongatták, féltek, hogy újra elszalad előlük. A sátrak között néhány asszony lézengett kíváncsian nézték a gyönyörű fehér nőt, akit körbe vettek a rajkók.

- A Vajdát keressük. – szólt hozzájuk Hajnalka.

Hangos csipogással körbe vették, és a legnagyobb sátor felé vezették őket. Rebeka megcsodálta a cigány asszonyok fekete, göndör haját, amely zabolátlanul röpködött a gyenge szélben. Látott már cigányokat, de nem tudott betelni hajuk látványával. Ezért szerette a kislányokat is, fekete göndör hajukért és hatalmas barna szemükért.

A Vajda a nagy hangzavar hallatán kilépett sátra elé. Szeme megakadt a karcsú, sárga hajú lányon, majd elszégyellte magát, amiért ilyen szemérmetlenül bámulja. Amint meglátta Hajnalkát szája mosolyra húzódott, mélyen meghajolt előtte és kedvesen üdvözölte.

- Örülök, hogy újra itt vagytok. – mondta Hajnalka mosolyogva.

- Semmi sem vinne rá, hogy a falutokat elkerüljük. – hajolt meg ismét a férfi.

Tisztán beszélte vendégei nyelvét. A két lány lopva szemügyre vette a Vajdát. El kellett ismerniük, hogy a férfi rendkívül vonzó jelenség. Sötétbarna arca ránctalan volt, magas homlokát fekete göndör fürtök takarták. Nagy barna szeme tisztelettel nézett Hajnalkára. Orra egyenes vonalú volt, kicsit vastag szája mosolygott, de erős csontos álla szigorúságról árulkodott.

- Nem szeretnék vele találkozni, amikor haragszik. – súgta Rebeka Izabel fülébe.

- Én sem. – kuncogott a másik lány.

Hajnalka közben elmondta jövetelük célját. Fateknőket rendelt tőlük. Heves vita alakult ki közöttük, amikor a csereáru került szóba. A Vajda arcáról lehervadt a mosoly, hevesen tiltakozott, kevésnek tartva a mennyiséget, amit Hajnalka felajánlott. Az asszony nem tágított, haragos arccal fordult el a tajtékzó férfitól és elindult visszafelé. A Vajda utána szaladt és békülékeny hangon marasztalta. Hajnalka tett még néhány lépést, majd a férfi felé fordult.

- Legyen egy birkával több, de ezzel vége az alkudozásnak.

 A férfi úgy tett, mint aki még gondolkodik a dolgon, majd szélesen elvigyorodott. - Rendben van.

A két lány már azt hitte verekedésre, kerül a sor, majd értetlenül szemlélték a hirtelen változást. Mint ha mi sem történt volna, úgy mosolyogtak egymásra a vitatkozók.

- Gyertek, megkeressük a jósnőt. – karolt beléjük Hajnalka.

A Vajda hosszan nézett utánuk. A sárga hajú lány karcsú alakját körbe vették a nevetgélő rajkók. Jó anya lesz belőle, állapította meg.

A három nő megállt egy csupa ránc öregasszony előtt, aki a sátra mellett üldögélt. A cigány asszony aprókat bólogatott feléjük.

- Már vártalak benneteket. – fogadta őket. Az ölében lévő babszemekkel játszadozott.

- Honnan tudtad, hogy eljövünk? – kérdezte Rebeka csodálkozva. Nem csak az lepte meg, hogy az öregasszony tudott a jövetelükről, hanem az is, milyen tisztán beszéli a nyelvüket, épp úgy, mint a Vajda.

- Én sok mindent tudok. – mondta sejtelmesen. – Azt is tudom, hogy te pont olyan jól bánsz a fegyverekkel, mint a férfiak. Bár a szíved tele van szeretettel, azért a bátorság is elfér benne.

Rebeka ámuldozva nézett a jósnőre.

- Valaki biztosan elmondta.

- Nem. Amit én tudok azt a szellemek, mondják el nekem. Ülj le, hadd nézzem meg a tenyeredet. Kiolvasom a jövődet.

- Miért is ne? – egyezett bele a lány. Leült az öregasszony elé, mindkét kézét felé nyújtva.

Hajnalka a közelükbe telepedett, Izabel kissé távolabb állt meg.

- Nem volt könnyű életed idáig. – hajolt a lány keze fölé a jósnő. – ahogy elnézem még egy kis ideig nem is lesz. De utána szép életed lesz. Három gyereket látok, hatalmas birtokot és hosszú boldog éveket.

Rebeka szívdobogva hallgatta, de amit várt az nem hangzott el. A jósnő szélesen elmosolyodott.

- Arra vársz, hogy megmondjam ki lesz a párod, igaz?

- Igen. – felelte pirulva a lány.

- Pontosan az, akit szeretnél.

 Rebeka elégedetten mondott köszönetet. Mikor Izabel tenyerét kérte az idős jósnő, az kézzel, lábbal tiltakozott ellene.

- Félsz, hogy mást hallasz, mint amit szeretnél? – nevetett Rebeka.

Izabel sértődötten otthagyta őket. Hajnalka megrándította a vállát, ajándékkal kedveskedett a cigány asszonynak, majd követték Izabelt.

 A közeli erdőből balta csapások hangja hallatszott. Hajnalka a hang irányába vezette őket. Néhány kidöntött fa mellett cigány férfiak dolgoztak. Ügyes kezek fejszével kivájták a fatörzsek belsejét, hogy mosóteknőt készítsenek belőle. Volt, aki már az utolsó simításokat végezte, de volt, aki most hántotta le a fa kérgét. Amikor a közelükbe ért a három nő, letették szerszámaikat, felálltak és tisztelettel üdvözölték őket.

- Jó napot! – köszönt a férfiaknak Hajnalka. – A vajdával megegyeztünk, hogy készíttek nekem húsz teknőt. Öt kicsit, tíz közepeset és öt nagyot. – Ujjával mutatta a számokat.

A férfiak hevesen bólogattak, örömükben fülükig szaladt szájuk.

- De ne legyen görcs egyikben sem, mert akkor vihetitek vissza! – mondta szigorúan.

- Nem lesz. – fogadkoztak.

- Meglátjuk. Amíg nekem dolgoztok, minden este vendégeim vagytok egy kupa borra. Csillogó szemmel fogadták az ajánlatot, hálálkodva csókoltak kezet az asszonynak.

- Jó elég már! Menjetek dolgozni! – nevetett Hajnalka.

A rajkók, akik eddig kísérték őket, a kivágott faágakon ugrándoztak. Az egyik férfi, pergő nyelvvel kiabált nekik, mire az apróságok visítozva, nevetve elszaladtak a táboruk felé. A három asszony az erdei ösvényen indult el.

- Nem félsz, hogy egyszer megvernek, vagy kirabolnak ezek a cigányok? – kérdezte Izabel, Hajnalka jobboldalán sétálva.

- Nem. Miből gondolod, hogy bántani akarnának? – kérdezte csodálkozva az asszony.

- Amikor a Vajdával veszekedtetek azt hittem, előveszi az oldalán lévő hosszú tőrét és leszúr vele. – borzongott a lány a gondolatra.

- Ugyan már! Az csak egyszerű alku volt. – nevetett Hajnalka. – Minden évben megbirkózunk egymással, de sikerül mindkettőnk számára előnyös alkut kötni.

- Mond Hajnalka, miért te alkudozol velük miért nem Csanád? – kérdezte Rebeka.

- Azért mert az uram nem szereti őket. Szerinte naplopó népség. Így kénytelen vagyok magam intézni.