Rebeka XXXXXV.

- De hát mi is megtettünk egy utat, mint férj és feleség, egy szobában is aludtunk, még sem voltál a szeretőm.

- Igen, de hallottam, hogy a magyar férfiaknak több feleségük van. Azért gondoltam, hogy Zoltán is feleségeket akar tartani, vagy szeretőket – felelte elhaló hangon.

- Te azért haragudtál a fél világra, mert féltékeny vagy! – kacagott a férfi.

- Ma már te vagy a második, aki kinevet ezért!

- Ki volt az első? Izabel?

- Nem! Hajnalka! – felelte mérgesen.

Csendben sétáltak tovább a Maros fűzfákkal övezett partján. A mélyen lelógó ágakon barkák díszelegtek. A kék ég visszatükröződött a csendesen folydogáló vízben. Velük szemben egy szarvas tehén nyújtogatta nyakát a víz felé, amint megérezte orra hegyén a nedvességet prüszkölni kezdett. Rebeka szája elé tette mutató ujját, hogy Csabát csendre intse, majd leguggolt a part menti bokrosba, onnan figyelte az állatot. Csaba is a lány mellé telepedett. A szarvas mögött megmozdultak a bokrok és újabb szarvasok csatlakoztak hozzá. Tőlük kicsit távolabb egy idős tehén fürkészte a környéket.

- Nézd, ő a vezérük – suttogta Rebeka az őrt álló tehénre mutatva.

A szarvasok fel-felkapva fejüket nyugtalanul oltották szomjukat. Majd hirtelen megmerevedtek és bevetették magukat a közeli erdőbe. A leskelődők nyújtogatták nyakukat, hogy lássák, mi ijesztette el őket. A part menti bokrok takarásából egy hiúz settenkedett elő. Világos bundáját sötét pöttyök tarkították.

- A buta szarvasok, hogy megijedtek, pedig inni jött a hiúz. Csak alkonyatkor és éjszaka vadászik – suttogta Rebeka mosolyogva.

- Gyere, menjünk vissza, hátha Csanádnak szüksége van rám – állt fel Csaba.

Kezét nyújtotta a lánynak, hogy segítsen neki felállni. Mélyen a szemébe nézett.

- Ugye nem adtad fel?

- Mit? – kérdezte Rebeka a férfi meleg barna szemét fürkészve.

- El akarsz menni a csatába, igaz? – felelte Csaba.

- Igen! Segítesz?

Csaba nem válaszolt rögtön. Elfordult a lánytól. Még mindig megborzongott, ha a szemébe nézett. Amíg él mindig szeretni fogja Rebekát, de érdekes módon Izabelt is szereti. Talán, ha Rebeka Zoltán felesége lesz, és messze kerül tőle, lassan az iránta érzett szerelem halványulni fog. Mit is kérdezett? Ja, hogy segít-e neki. Hát persze, hiszen bármit megtenne érte, de a lánynak nem kell ezt tudnia.

- Rebeka nem lenne helyes, ha Csanád beleegyezése nélkül odamennél – felelte.

- Szóval nem segítesz! – fakadt ki mérgesen Rebeka. Meggyorsította lépteit és szinte futott a falu felé.

- Várj te őrült!

 - Úgy látszik mióta vezér, lettél elszállt a bátorságod! – szólt vissza a válla fölött gúnyosan a lány.

Csaba csak hápogott ekkora igazságtalanság hallatán. Elkapta Rebeka kalimpáló karját, és maga felé fordította.

- Hát ide figyelj te bolond nőszemély! Nincs jogod ilyeneket a fejemhez vágni, csak azért, mert neked köszönhetem a rangomat! – ordította elkeseredve.

- Amíg nem voltál vezér, szó nélkül megtettél mindent, amit kértem! – kiabált vissza a lány, de szeme megtelt könnyel.

- Akkor te voltál a vezér és nekem végre kellett hajtani a parancsaidat! Ennek semmi köze a bátorsághoz!

- Szóval csak azért, mert parancsot kaptál? – háborgott a lány.

- Rebeka fejezzük be ezt az értelmetlen vitát – kérte csendesen Csaba. – Tudod, hogy segítek, de, ha lehet, akkor elkerülném a Csanáddal való összecsapást.

Rebeka lassan bólintott, kitörölte a szemébe gyűlt könnyeket és folytatta útját a falu felé. Csaba néhány lépés távolságról követte a duzzogó lányt. Mire a főtéren álló házhoz értek mindketten lehiggadtak.

- Szent a béke? – kérdezte Csaba, kezét a lány vállára téve.

- Igen. – mosolygott Rebeka. – Attól féltem, hogy nem segítesz, azért voltam mérges. Ne haragudj.

- Majd kitalálunk valamit. – nyugtatta meg a férfi.

- Hallom nősülni akarsz. – nevetett csibészesen a lány.

- Hajnalka egy pletykás nőszemély! – zsörtölődött Csaba, de szeme csillogott.

- Mikor lesz a nagy nap?

- Csanád szerint nem kellene halogatni, azt szeretné, ha most a napokban összekerülnénk.

- Izabel mit szól hozzá?

- Még nem tudja, hogy megkértem a kezét. – suttogta félszegen a férfi.

- Nem tudja? – csapta össze hitetlenkedve a kezét.

- Reggel akartam megmondani neki, de közben megérkeztek a magyarok. Azután lecsaptál rám, így majd most fogom megmondani.

- Hát akkor mire vársz! - lódította be a férfit az ajtón.

Csanád háza napok óta olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. Mindenki a közelgő lakodalomra készült. Rebeka segített a menyasszony kelengyéjét varrni. Amióta tisztázta Izabellel a Zoltánhoz fűződő kapcsolatát, jó barátnők lettek. Izabel bevallotta, hogy tetszett neki Zoltán, de soha sem közeledtek egymáshoz. Szerinte Virággal is ugyan az a helyzet, sőt a lánynak van vőlegénye. Ezt akkor mesélte el Izabelnek, amikor a szánon együtt fagyoskodtak. A lány, varrás közben elmondta, hogy ő félig bolgár, majd elmesélte hogyan került a székelyek fogságába. A Déva elleni támadást már könnyezve, elcsukló hangon mondta el. Fogalma sem volt róla, hogy Zoltán miért hozta magával, de gyanította, hogy az erdész kérte rá.

- És Virágot miért vitte magával? – kérdezte Rebeka, új cérnát fűzve a tűbe. Izabel ölébe ejtette az anyagot, amit addig szorgosan varrt.

- Nem tudom pontosan. – felelte töprengve. – Virág csak annyit mondott, hogy veszélyt jelent a falujára. Te érted?

- Nem. – rázta a fejét.

- Azt beszélik, hogy te is részt vettél a harcokban, amik az Alföldön folytak. Igaz? – nézett fel a munkájából Izabel.

- Igen. – felelte szórakozottan Rebeka.

Elkészült az egyik ing hímzésével, melyet avar díszítéssel készített. A halványkék anyagra égszínkék és fehér fonalat használt, szemben a székely hímzéssel, mely tarka-barka színekben pompázott. Kiterítette a kész munkát, és elégedetten nézegette.

- Gyere, nézd meg. – kérte a menyasszonyt. – Megfelel?

Izabel összehajtotta munkáját és Rebeka mellé lépett. A szép tiszta színek, az egyszerű minták a tökéletes öltések összessége olyan eleganciát sugárzott, hogy a lány nem tudott szóhoz jutni. Csak nézte az inget, melynek szabása is eltért az általa megszokott ruhadarabokétól. Ez bővebb volt, nem olyan testre szabott, mint az övéi, egy övvel összefogatva, olyan elegáns lesz, gondolta, amilyen neki még soha nem adatott meg.

- Rebeka, ez gyönyörű! – áradozott. – Ez egy hercegnőhöz illő, nem egy szegény lányhoz.

- Ne beszélj butaságot. Ez ugyan olyan anyagból készült, mint a többi itt körülöttünk. – mutatott a már elkészült ruhákra.

De azért jól esett neki a dicséret. Ha a dadus hallaná, dagadna a büszkeségtől, gondolta. Igaz, hogy mindig kerülte a varró szobát, de azért az édesanyja megtanította a szabás varrás és hímzés tudományára.

Izabel féltő gonddal letette a csodaszép inget és félszegen Rebeka felé fordult.

- Te miért nem ilyen ruhákban jársz, hiszen téged megillet? Amikor az egyszerű öltözékedre nézek, azon csodálkozom, hogy miért nem drága holmikat viselsz?

- Szerinted egy hercegnőnek kutyakötelessége mindig díszben pompázni? – kacagott vidáman Rebeka.

- Igen! – válaszolt határozottan a lány.

- Nem hiszem, hogy olyan nagy bűneim lennének, amiért ilyen kegyetlen büntetést érdemelnék.

- De hiszen szép ruhákban járni boldogság, nem büntetés.

- Ahogy te azt elképzeled. Tudod, amikor kislány voltam, minden reggel a dadus öltöztetett, szépen megfésült és egész nap a sarkamban járkált. Mást sem hallottam tőle, mint azt, hogy Hercegkisasszony ezt nem szabad, azt nem szabad, mert bepiszkolod a ruhádat, vagy összegyűröd a ruhádat, vagy oda ne menj, mert elszakad a drága ruhácskád. Nem, hogy boldognak, de egyenesen szerencsétlennek éreztem magam. A többi gyerek vidáman rohangált az utcán, fára mászott és rugdosta a port mezítláb. Ez mind olyan csodálatos dolognak tűnt a számomra, amit nekem nem volt szabad kipróbálni. Amikor kicsit idősebb lettem, egy reggel elhatároztam, hogy addig nem kelek fel az ágyból, amíg nem kapok olyan egyszerű öltözéket, mint amilyen a többi lányon van.

- Látnod kellett volna a dadus arcát! – kacagott Rebeka. - Először elsápadt, majd vörös lett a képe. Már azt hittem gutaütést kap. Kirohant a szobából, megkereste a Mamát és jelenetet rendezett. Szerinte az éjjel belém szállt az ördög. Édesanyám megijedt, hogy valami bajom van és a sámánnal jött be hozzám. Amikor elmondtam, hogyan döntöttem magához ölelt és utasította a dadust, hozzon nekem olyan ruhát, amilyet kérek. Azóta csak ünnepnapokon veszek fel „hercegnőhöz méltó ruhát, ahogy a dadus mondaná. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a dadus a Bajor hercegi udvarból jött hozzám. A Mama megfelelő neveltetést akart biztosítani számomra. Az volt az álma, hogy egy Európai uralkodó felesége leszek, és ennek megfelelően taníttatott. Meg kellett tanulnom a környező népek nyelvét, sőt még a latint is. Nem hiszem, hogy valamelyik uralkodó lesz a férjem, de a tudásnak örülök. A rokonok és ismerősök nem helyeselték, hogy lány létemre ilyesmivel foglalkozom, meg is rótták a Mamát ezért a hóbortjáért, még az Apám is. Szerintük egy lány a férjhez menésre, a gyerekszülésre és a férje kiszolgálására készüljön, a tudomány csak megzavarja a fejét.

Izabel ámulva hallgatta Rebekát. Teljes mértékben egyetértett azokkal, akik elítélték az Anyját. Egy nő menjen férjhez, legyen gondja a családra, ne üsse bele az orrát a férfiak dolgába. Rebeka mosolyogva figyelte a lány arcára kiült elutasítást. Élete során sokszor találkozott ilyen értetlen tekintettekkel. Már nem is bosszankodott miatta.

- Most már elhiszem, hogy még kardozni is tudsz. – mondta némi rosszallással Izabel.

- Sőt az íjjal is egész jól bánok! – felelte büszkén. – Ettől függetlenül tudok főzni, hímezni és minden más asszonyi dolgot.

- Mond te mindig karddal az oldaladon, akarsz élni?

- Nem. Én is arra vágyom, hogy családom legyen. Szeretnék egy szép házat, ahol a gyerekeim rohangálnak, egy férjet, akit szeretek, és aki szeret. Lovakat szeretnék nemesíteni, békében élni a szomszéd népekkel, hogy a gyermekeim ne ismerjék meg soha a háború borzalmait, ne ismerjék a félelmet. – sóhajtotta Rebeka.

- Akkor minek mész öldökölni, ha békét akarsz? – értetlenkedett Izabel.