Rebeka XXXXXIX.

 Árpád miután felmérte a bolgár erőket, úgy döntött, hogy seregeinek csak egy részét hagyja Délen, melyet elegendőnek gondolt egy esetleges bolgár támadás visszaverésére, bár erre kicsi volt az esély. Észak felé haladva a Duna vonalánál, három különböző pontot jelölt meg az átkelésre, melyre akkor kerülhet sor, ha a folyót összefüggő jégréteg borítja. Minden tervezett átkelőhelynél nagyszámú csapatatot hagyott. A több tízezres sereg a felére csökkent mire elérték szálláshelyüket. Huba és Töhötöm tovább vonult Észak felé, hogy visszaverje a morva fejedelmet az általa orvul elfoglalt területekről.  A hosszú téli hónapok nem teltek el tétlenül. A fegyverkovácsok, íjkészítők és a nyeregkészítő mesterek pótolták a hosszú vándorlás és harcok során elhasználódott felszereléseket. A harcosok vadásztak, hogy legyen elegendő élelem. Az asszonyok a kicserzett bőrökből ruhákat készítettek.

 Tavasszal Árpád összehívta vezéreit. A hét magyar törzs, a vándorlások során csatlakozott kabarok, az avar és a székely nép vezetői a nagyméretű jurtában gyűltek össze. Árpád meghallgatta ki mit végzett a tél során. Huba Bártfánál találkozott Szvatopluk követével, aki tolmácsolta a fejedelem békekötési szándékát. Egy idő után a magyar vezér időhúzásnak minősítette a követek ide-oda küldözgetését. Amint az idő engedett, megtámadta a morva sereget. A gyenge ellenállásnak köszönhetően gyorsan haladt Nyugat felé.

- Nem csalódtam benned. - mondta Árpád Hubának. - Töhötöm hogyan viselkedett?

- Jobb, mint az apja volt. Most ő vezeti a sereget, amíg én távol vagyok.

- Előd, maradj Hubával, gondoskodj az elfoglalt területek védelméről. Nem szeretném, ha egy darab földért kétszer kellene harcolni. Mekkora a veszteségetek?

- Jelentéktelen. - legyintett Huba.

 Árpád elégedetten bólintott.  Ond Kalocsánál, Kond Földvárnál és Tas Budánál kelt át a Dunán. Ond és Kond zavartalanul haladt előre seregeivel, eddig még nem ütköztek meg a frankokkal. Tasnak közel sem volt ilyen szerencséje. Már az átkelés során harcba keveredtek Pribina herceg seregeivel.

- Hogyan sikerült mégis átkelnetek? -kérdezte Árpád.

- Amikor megtámadtak bennünket, visszafordultunk. Azt hitték a balgák, hogy megfutamodtunk, ezért utánunk jöttek. Látnotok kellett volna hogyan csúszkáltak a lovak a vastag jégen! Annyi eszük nem volt, hogy a lovak patáját rongyokba göngyöljék. - mesélte hangos nevetéssel Tas. - Úgy hullottak, mint a legyek! - hahotázott.

A többi vezér is nevetésre fakadt, amint elképzelték a csúszkáló lovakat és a nyeregből lebukfencező harcosokat. Tas megtörölte szemét, a jóízű nevetéstől potyogtak a könnyei, majd komolyabban folytatta.

- Amíg önmagukkal voltak elfoglalva, addig bekerítettük őket. Mire felfogták mi történt, már a foglyaink voltak. Bevonultunk Budára, de ilyen szépet én még életemben nem láttam!  Kőházakban élnek az emberek, kővel kirakott utak vannak. - áradozott a férfi.

- Meddig jutottatok? -kérdezte Árpád.

- A város határáig.

- Jól van, veletek megyek. Bulcsú, Botond, Gyula és Zoltán elbánnak a bolgárokkal. A székelyek is jelentős sereggel segítik őket, hogy az avarokról már ne is beszéljünk. Ha Gláddal sikerül békét kötni, akkor jelentősen csökken a bolgárok ereje. Bódog a kabarokkal megy előttünk. Van kérdés? - fejezte be a fejedelem.

A jelenlevők a fejüket rázták.

- Holnap hajnalban indulunk! - állt fel a fejedelem.

  Virág könnyes szemmel búcsúzott Eteltől, a tél folyamán összebarátkozott a fejedelemasszonnyal. Eleinte feszélyezte a tudat, hogy egy nagyfejedelem családjában él, de Etel közvetlensége hamar feloldotta ezt a kényelmetlen érzést. Zoltán segített a lánynak felszállni a nyeregbe, majd magához ölelte édesanyját. A húga a nyakába ugrott és hogy senki ne hallja a fülébe súgta.

- Mond meg Szoláknak, hogy várok rá.

- Megmondom. Vigyázz Anyára!

Felpattant lova hátára és kisszámú seregével elindult Délre, hogy véget vessen a bolgárok uralmának a Kárpát- medencében. Elhatározta magában, hogy a harcok után megkeresi Rebekát és végre feleségül veszi, ha tisztázták a félreértést. Gyors iramot diktált seregének, nem akarta lekésni a Preszlávval való találkozót. Egyetlen kitérőt engedett meg magának, meglátogatta Bagaturt. A legutóbbi találkozójuk óta a férfi szinte árnyéka volt önmagának. A lánya szökése erősen megviselte az idős embert.

- Nyugodj, meg Rebeka jól van. Nem sokára hazahozom, ígérem! - fogadkozott Zoltán.

A fejedelem csak bólogatott, ő már elsiratta lányát. Nem hitt Zoltánnak, de jól esett neki a fiatal magyar törődése. A dadus körbevezette Virágot a házban. A lány el volt ragadtatva ekkora pompa láttán. Rebeka szobája lenyűgözte az egyszerű családból származó lányt. Hihetetlen volt neki Rebeka viselkedése. Aki ilyen körülmények között él, minden kívánságát szolgálók hada lesi, gyönyörű ruhákban járhat, ékszerek tömkelegéből válogathat, miért öltözik olyan egyszerű ruhákba, amilyenbe utoljára látta Aradon? Miért ment el ebből a gyönyörű palotából? Értetlenkedett Virág.

 - Tudod lelkem az anyja rontotta el azt a lányt. - mondta a dadus, mintha kitalálta volna Virág gondolatait. - Nem hercegnőhöz méltó nevelést kapott. Rebeka kislány kora óta makacs volt és az anyja mindent megengedett neki, ahelyett, hogy ráncba szedte volna. Amióta meghalt szegény, csak rosszabb lett a helyzet. Bagatúr még többet megengedett neki. Valójában a lány volt az úr ebben a házban. Elmesélte Alexandra halálát és Rebeka fogadalmát, amíg egyik szobából a másikba sétáltak.

- Nem átallott férfiruhába öltözni, hogy megbosszulja anyja halálát. - dohogott az idős asszony, de szeme megtelt könnyel. - Vajon hol lehet most az én drágaságom?

Virág előtt lassan világossá vált Rebeka érthetetlen viselkedése. Egyre jobban tisztelte bátorságáért. Rájött, amire Rebeka már régen, hogy palotában lakni, szép ruhákban járni még nem jelenti a felhőtlen boldogságot. Szerette volna megismerni a lányt. Néhány órai ott tartózkodás után, folytatták útjukat. Az egyik pihenő alatt Virág beszélni kezdett Zoltánnak Rebekáról. Amikor meglátta, hogy a férfi mosolyog, durcásan elfordult tőle.

- Virág, nagyon kedves, hogy így vélekedsz róla, de nem kell vigasztalnod. - mondta a férfi.

 - Miért kellene, hogy vigasztaljalak. - kérdezte a lány. - Én egy avar hercegnőről beszélek neked.

- Te nem tudod, hogy Rebeka a menyasszonyom?

- Nem! - lepődött meg a lány.

Addig sem sokat beszéltek egymással, de azok után, amit Virág megtudott, óvakodott a szóváltástól. Azt hitte, ez a jóképű magyar, nem tud semmit az itteni dolgokról, emberekről és a végén kiderült, hogy tájékozottabb, mint ő, aki mindig is itt élt.

- Megszállunk Csanádnál? - kérdezte Levedi a székely falu közelében.

- Nem. Egyenesen Aradra megyünk. Időben ott akarok lenni a találkozón. -felelte Zoltán.

Egymás mellett lovagoltak a tavaszi napsütésben. Az Alföld végtelennek tűnő, friss fűvel borított síksága úgy terült el lábuk alatt, mintha egy vastag szőnyeget terítettek volna eléjük. A ritkásabb part menti bokrok közül néha megcsillant a folyó vize, a Tisza zabolátlanul kanyargott mellettük. A fák ágai még kopáran meredeztek az ég felé, de a bokrok már bontogatták rügyeiket.

- Itt van a gázló. - mutatott a folyó felé Levedi.

- Elég magasan van a víz. - állította meg lovát Zoltán.

Belegázoltak a folyóba, amely egyenletesen lejtett a meder közepe felé, de még ott sem volt túl mély. A másik oldalon leszálltak lovaikról és felvették levetett csizmáikat.

- Elmondhatjuk, hogy száraz csizmával jöttünk át. - nevetett Zoltán.

- Azt hittem lefagy a lábam. - lépett hozzájuk Virág.

- Nagyon fázol? - nézett a lány szép arcára Zoltán.

Virág a fejét rázta, de meg-megránduló válla az ellenkezőjéről tanúskodott.

- Gyorsan gyújtsatok tüzet! - szólt a mellette ácsorgó harcosoknak Zoltán. - Vedd le ezeket a vizes ruhákat. Itt egy takaró tekerd magad köré. Mitől vagy ilyen vizes?

- A folyó közepén a ló ledobott a nyeregből és belecsúsztam a vízbe. - felelte vacogó fogakkal a lány.

- Csizmád is vizes?

- Nem, azt egy harcos hozta át.

Segített lecibálni a lány ruháit, melyekből kicsavarta a vizet és a pattogó tűz közelébe terítette. Virág takaróba burkolózva vacogott ruhái mellett.

- Jó nagyot húzzál belőle! - tolt a lány elé egy borral teli tömlőt Levedi.

- Mi ez? - húzta el a száját a lány, amint megérezte az ital illatát.

- Gyógyszer! Csak igyad bátran!

 A lány bátortalanul kortyolt belőle, de Levedi beleerőltetett még egy nagy adagot. Virág megborzongott az első kortytól, de utána érezte, hogy belülről melegíti az ital. Lassan megszűnt a remegés, feje kellemesen bódult volt. Mire Aradra értek teljesen besötétedett. Nem a faluba mentek, hanem a mezőn táborozó magyarok táborába. Bulcsú örömmel üdvözölte őket.

- Végre elindulunk! Már nagyon terhemre van a tétlenség! - szorongatta Zoltán kezét. - Reggel tábort bontunk ugye?

- Még van itt egy kis dolgom. - mosolygott Zoltán a férfi türelmetlenségén.

- Kár. Elfogtunk egy bolgár futárt, de nem tudtunk szót érteni vele. Majd reggel idehozatom.

- Hol van? Most akarok beszélni vele!

 Bulcsú nagy szemeket meresztett rá, majd megvonta vállát és szólt az egyik harcosának, hogy hozzák be a foglyot.

- Te érted a nyelvüket? - csodálkozott.

- Én nem, de ez a lány igen. - mutatott a mellettük álló Virágra.

- Ez is bolgár? - méregette a lányt. - Azért szemrevaló teremtés.

Zoltán és Levedi hangos nevetésben törtek ki, még Virág is mosolygott azon, ahogy az idős ember mustrálgatta a fiatal lányt.

- Vén kecske! - kacagott Zoltán és jól hátba vágta a férfit.

A jurta bejárata kinyílt, két férfi lépett be rajta.

Virág halkan felsikoltott. Az egyik férfi magas, szőke hajú, kék szemű volt.

- Preszláv! - suttogta a lány.