István X.
- Hogy őszinte legyek a nővéreimmel én sem. - nevetett István.
- De Boglárka az más, igaz? - tért vissza az előző témára Géza.
- Vakarcs kész csoda! Nagy barna szemeivel rácsodálkozik a világra, annyi szeretet árad belőle, hogy jut belőle mindenkinek, még a póknak is sarokban. - áradozott őszinte szeretettel István.
- Hát ebben egyformák vagytok. De miért pátyolgattad kicsi kora óta, hiszen ott voltak a nővérei?
- Mennyire nem ismered a saját gyerekeidet! Emese mindenben téged utánoz, te vagy a példaképe. Azért kellett az első dajkának elmennie, mert azt merte mondani rád, hogy tudatlan barbár vagy. Mivel látta, hogy Vakarcs neked nem jelent semmit, ő is semmibe vette. Különben is amióta az eszemet tudom, ő királynőnek készül, fejedelmi gőggel lenéz minden halandót. Rózsa a másik véglet. Ő Anyát majmolja, mindig a sarkában van, és pont úgy dühöng, ha valami nem úgy van, ahogy ő elképzeli, mint anyánk. Vakarccsal Anya sem törődött, a dajkák, majd a nevelőnője, Piroska, Szabolcs felesége, nevelték, így Rózsát sem érdekelte. Sára viszont született diplomata, mindig odahúz, ahol előnyre tehet szert. Sima modora, bájos mosolya mindenkit levesz a lábáról. Abban mind a hárman egyetértenek, hogy engem utálni kell, mert én vagyok a család szeme-fénye, mivel egyetlen fiú vagyok. Vakarcsot meg semmibe kell venni, ahogy a szülők teszik. - fejezte be csendesen István.
Géza rádöbbent, hogy kevesebbet tud a saját családjáról, mint a környező országok uralkodóiról, vagy a lázadásra mindig kész magyar vezérekről.
István várta apja szokásos dühkitörését, ennyi kemény kritika hallatán, de Géza némán meredt maga elé.
- Egyszer Szabolcsnak gyorsan el kellett mennie valahova, egyedül maradtam. Gondoltam lemegyek, sétálok egyet, ahogy elmentem a lányok szobája előtt, hallottam, hogy Vakarcs keservesen zokog. Bementem hozzá. A pici lány a szőnyegen feküdt, apró lábát szorongatta. Gyorsan felkaptam, megnéztem nem tört-e csontja? Szerencsére semmi komolyabb baja nem esett, csak alaposan megütötte magát. Amikor egy kicsit megnyugodott, elmondta, hogy leesett a székről. A dadának és a lányoknak se híre, se hamva. Később kiderült, hogy Emese rávette a lányokat, menjenek le a nagy vízhez, de a dada nem engedte el őket. Persze ezzel a lányok mit sem törődtek! A dada kétségbe esve kereste Anyát, hogy elmondja a lányok szökését, így Vakarcs egyedül maradt. De biztosan untatlak a locsogásommal.
- Nem, nem untatsz, folytasd fiam. - kérte Géza.
- Attól a naptól kezdve minden szabadidőmet Vakarccsal töltöttem. Minden érdekelte, nem győztem válaszolni a kérdéseire. Amikor nagyobb lett, főleg az új dada érkezése után, mindig elszökött hozzám. Szabolcs eleinte kitessékelte a szobából, de mindig visszajött, így egy idő után elfogadta, hogy a kislány ott van. Piroska, Vakarcs cinkosa volt, tudta, hogy ha velem van, én vigyázok rá. Mivel a kicsire nem volt gondja, többet foglalkozhatott a nagyokkal. Piroska megtalálta velük a hangot, ráncba is szedte őket rövid idő alatt. Vakarcs egyre bátrabb lett, már nem érte be azzal, hogy hallgatja Szabolcsot, ha valamit nem értett magyarázatott követelt. Meg tanult írni, olvasni, elsajátított mindent, amit Szabolcs tanított. Jobban ért az építészethez, mint én! - nevetett István.
Mivel Géza figyelmesen hallgatta, bátrabban folytatta.
- Vencel is ugyan úgy járt, mint Szabolcs. Így Vakarcs megtanult latinul is. De nem csak az elméleti tudás érdekelte. Kiharcolta Piroskánál, hogy kapjon egy lovat, amikor már elég nagy volt a lovagláshoz. Attól kezdve nem tágított mellőlem, mindenhova elkísért. Eleinte csak nézője volt az íj gyakorlatoknak, később csináltatott magának is egyet és együtt lőttünk célba. Egyedül a vívás nem érdekli, megpróbálkozott vele, de azt mondta nehéz a kard. Csodálatos teremtés! Nem is az okosságát, vagy az akarat erejét csodálom, inkább azt a mérhetetlen szeretetett, amivel magába fogadja az embereket, állatokat. Ha Budán voltunk mindig talált istápolásra szoruló állatot, törött szárnyú madarat, fészekből kiesetett fiókát, egy beteg borjút, lovat, vagy tehenet. Hát ezért szeretem őt!
Messze előttük Fehérvár házai fürödtek a délutáni napsütésben, egy félig elkészült templom falai meredtek az ég felé.
- Miért jöttünk erre? Zirc felé rövidebb. - kérdezte István.
- Meg akartam nézni hogy halad az építkezés. Meg aztán Fehérváron van egy ötvös, aki nagyon szép ékszereket készít. Üres kézzel nem mehetünk Veszprémbe. Anyád olyan szemrehányás áradatot zúdítana ránk, hogy zengene a palota. - nevetett Géza. - A menyasszonynak is illik ajándékot vinni.
- Csak vigyázz, mert a jövendő fejedelemasszonynak nem felelnek meg az egyszerű dolgok, neki csak a különleges, egyedi ékszerek vívják ki a tetszését. - nevetett kajánul István.
- Meg lesz elégedve, meglátod.
Az ötvös valóban kitett magáért. Saroltnak egy vékony aranyláncot készített, a medál görög kereszt volt. Emesének egy remekbe szabott hajpántot, ugyan olyan csuklópántot készített. A széles aranypántokat palmetta mintával díszítette, amely avar származására utalt.
- Akár korona is lehetne! - csodálta meg István a hajpántot.
- Mindig is arra vágyott. - mosolygott elégedetten Géza.
A kezében levő tarsolyból bizánci solidusokat számolt le az ötvös kezébe. Annak szája a füléig ért, amikor Géza a kialkudott árat megtoldotta jó néhány érmével.
A készülő templom falai között nézelődtek, az építőmester magyarázott Gézának, István kicsit távolabb állt, az épület talapzatát nézegette.
- Egy lerombolt római templom maradványaira épül, talján tervek alapján. - csendült fel mögöttük egy kedves női hang.
István szíve majd kiugrott a helyéből örömében, amikor felismerte Vakarcs hangját. Erős késztetést érzett, hogy megforduljon, és a karjaiba kapja, de nem tette.
- Szerintem bizánci hatások is érvényesülnek. - felelte közömbös hangon. Kezét a falon levő jelre helyezte.
- Az a kőfaragó mesterjegye és nem bizánci, hanem bajor. De te mindig is összekeverted a mesterjegyeket. Ideje lenne megtanulnod végre!
Ezt már nem bírta nevetés nélkül István, megfordult és megölelte a lányt.
- Hogy kerülsz ide Vakarcs?
- Ha szabad kérnem, Boglárka a becsületes nevem! - mókázott a lány.
Kéz a kézben járták körbe az épületet, bírálták, vagy dicsérték az építész munkáját.
Kézzel, lábbal gesztikuláltak, hangosan vitatkoztak, amikor Géza rájuk talált.
- Szerintem ezeken a sima falakon nagyon hivalkodó lesz az a tető, amit a tervező elképzelt! - vitatkozott István.
- Te ehhez nem értesz! Pontosan olyan tető kell rá! A tervező nagyon eltalálta! Azért mert neked szokatlan, nem jelenti azt, hogy rossz! - felelte indulatosan Vakarcs.
- Úgy látom teljes az egyetértés. - állt melléjük Géza.
Boglárka megremegett Apja láttán, mindig is félt nagy termetétől, de még jobban mély, dörgő hangjától. Szólásra nyitott száját összezárta, mélyen meghajolt Géza előtt.
- Üdvözöllek Apám. - suttogta.
- Min vitatkoztok? - kérdezte Géza, úgy tett mintha nem vette volna észre Boglárka ijedtségét.
István elmondta, miért nem tetszik neki a tető terve.
- Szabolcs jóváhagyta, amikor megmutattam neki. Azt mondta látott ilyen megoldást a taljánoknál is, de főképp a bajoroknál. Boglárka neked mi a véleményed? - fordult a lánya felé Géza.
Boglárka nagy szemeket meresztett, eddig meg sem mukkanhatott apja jelenlétében, most meg a véleményét kéri!
- Szerintem pontosan olyan tető kell ezekre a falakra. - mondta csendesen.
- Magyarázd meg! - bíztatta az apja.
Boglárka egyre jobban belemelegedett a magyarázatba, egy kis pálcával rajzolt a porba, hogy jobban megértsék, amit mond. Majd amikor a tervezett templomot és a tetőt felvázolta, a rajzok alá ügyesen lerajzolta István elképzelését.
- Ha ilyen tetővel készül, úgy fog kinézni, mint egy roskatag öregember. Ha viszont az eredeti elképzelés szerint épül, akkor olyan lesz, mint egy sudár, büszke tartású nyárfa. - fejezte be a magyarázatot.
István sokáig nézte a rajzokat és kénytelen volt igazat adni a lánynak.
- Na most az egyszer igazad van. - vágta hátba gyengéden a húgát.
- Most az egyszer! - kiáltott rá Boglárka. - Mindig nekem van igazam!
Géza mosolyogva nézte civakodó gyermekeit. Szemét hosszan rajta felejtette felcseperedett lányán. Lehet, hogy Rózsa szeretne olyan lenni, mint az anyja, de Boglárka örökölte anyja eszességét.
- Mond kislány, te hogy kerülsz ide? - állította le a vitát.
- Szabolcs és a nemesség egy része már tegnap megérkezett, ő mondta, hogy Fehérvár felé jöttök. Gondoltam megleplek benneteket. Meg az az igazság, hogy Szabolcs elmondta, hogy halad az építkezés és szerettem volna megnézni.
- Remélem, nem egyedül jöttél? - kérdezte aggódva István.
- Dehogy! Szabolcs, Piroska meg egy kisebb hadsereg volt a kíséretem.
Elindultak a várakozó lovak felé. A két fiatal csendesen beszélgetett, Géza mögöttük lépkedett a talján építésszel. Géza nem nagyon figyelt rá, egy gondolat foglalkozatta. A templom előtt Szabolcs és kísérete már csatalakozott a testőrök csapatához. István már nyeregben volt, Boglárka éppen a kengyelbe tette a lábát, amikor Géza mögé lépett és a nyeregbe lendítette.
- Boglárka arra gondoltam, hogy elkísérheted Istvánt Itáliába.
A kislány örömében Apja nyakába ugrott, szinte kirepült a nyeregből.
- Ha összetöröd magad, semmi nem lesz az egészből! - morogta meghatottan Géza.
Először ölelte magához a kislányt, ami nagyon jó érzéssel járta át.
Veszprém, egy felbolydult méhkashoz hasonlított, amikor a fejedelem és kísérete belovagolt a palota udvarára. Ismerős és idegen arcok tűntek fel Géza fogadására. Nagybajszú magyar nemesek, szőke hajú németek, bajorok, drága selyemben pompázó taljánok és a világ minden tájáról ott tartózkodó követek, akik uraik szerencsekívánatait tolmácsolták a magyar uralkodónak, lánya kiházasítása alkalmából. Nagy jelentőségű esemény volt, főleg a magyarok számára az, hogy egy európai uralkodó feleségül veszi, a még mindig barbárnak tartott jövevények fejedelmének a lányát.
Ahogy megérkeztek Veszprémbe, Géza visszaváltozott uralkodóvá. Istvánt csak addig tartotta maga mellett, amíg bemutatta a követeknek. Hidegen utasította, hogy Adalberttel folytassa tanulmányait.
István sehogy se volt kibékülve a fiatal térítővel. Vencel soha sem kísérte el, ha elhagyta a palotát, Adalbert meg folyton vele tartott.
- Ma nem kell velem jönnöd, Boglárkával lemegyünk a Balatonra csónakázni, és nem szeretném, ha a szép papi ruhád vizes lenne! - mondta gúnyosan István, készülődés közben.
- Miért lenne vizes? - kérdezte nyugodt, halk hangon a férfi.
- Mert lehet, hogy felborul a csónak! - felelte szemtelenül István.
- Nem baj, majd megszárad.
- Az égszerelmére, hát nem érted?! Szeretnék kettesben lenni a húgommal, vannak olyan családi dolgok, amik nem tartoznak rád! - fakadt ki mérgesen a fiú.
- Szóból ért az ember. - mondta változatlan nyugalommal a térítő.
István nagyot sóhajtott, hogy sikerült lerázni a koloncot a nyakáról. Már az ajtóban volt, amikor Adalbert utána szólt.