István VIII.
A gondtalan szép napok véget értek, amint beköszöntött az ősz. Istvánt apja Esztergomba rendelte, Boglárkának meg Veszprémbe kellett mennie.
Géza büszkén nézte közeledő egyetlen fiát, aki megint nagyot nőt a nyáron. Amint a fiú közelebb ért, apja valami szokatlant fedezett fel az arcán. A megszokott, üde gyermek arc helyett, egy megkomolyodott serdülő fiú arca nézett vissza rá.
- Hallottam, hogy legyőzted az erdész fiát! Nagyon büszke vagyok rád fiam!
István mélyen meghajolt apja előtt és fanyar mosollyal válaszolt.
- De csak kardvívásban, lovaglásban ő nyert.
- Majd legyőzöd abban is!
István nem válaszolt, csak némán bólintott. Apja arcát fürkészte, hátha leolvassa róla, miért hivatta. Géza felállt székéről, átfogta fia vállát és mély dörgő hangon válaszolt a ki nem mondott kérdésre.
- Azért hívattalak, mert ezen túl itt fogsz élni velem. Vége a gyermekéveknek, nem való, hogy asszonyok és lányok között nevelkedj tovább. Nagy feladat vár rád, ha én meghalok, és erre komolyan kell felkészülnöd! Azért hozattam nagy tudású papokat az udvarba, hogy mindenre megtanítsanak, amit egy keresztény uralkodónak tudnia kell. Tudom, hogy én félig barbár vagyok, nem is akarok más lenni, de azt akarom, hogy te művelt, minden tudományokban jártas uralkodó legyél, aki kivezeti népünket a barbárság sötétjéből. Amíg élek, addig mindent megteszek, hogy egyengessem utadat. Szép szóval, földadományokkal, de ha kell, karddal veszem rá a vezéreket, hogy csatlakozzanak hozzám. Amelyik nem érti meg az újidők szavát, az nem való közénk! Annak vesznie kell, különben kárbaveszett minden eddigi erőfeszítésem! Lehet, hogy most még nem érted miről beszélek, hiszen még félig gyermek vagy, de mellettem lassan megértesz mindent. Csak azt kérem tőled István, hogy tanulj!
Géza szembefordult fiával, aki ráemelte tekintetét. A nagydarab férfi és a közepes termetű ifjú egy pillanatig mélyen egymás szemébe nézett. Nem hangzottak el nagyszavak, ígéretek, ez a két fényes tekintett magáért beszélt, felért egy esküvel.
- Szabolcs velem marad? - kérdezte kis idő múlva István.
- Maradhat, de egy német lovag is a tanítód lesz. Ő a nehézfegyverzetű lovasság harcmodorára, a páncél használatára fog tanítani. Ha kellőképpen elsajátítottad a papok nyelvét, akkor szeretném, ha bejárnád a környező országokat, főleg a taljánok földjét.
István nem jutott szóhoz a meglepetéstől. Apja még soha nem beszélt vele úgy, mint egy felnőttel. A szíve hevesebben kalapált az utazás ígéretére. Szabolcs sokat mesélt neki a külországokról és titokban abban reménykedett, hogy egyszer ő is végig járhatja azokat a csodálatos helyeket.
Az ifjú napjai gyorsan peregtek. Hajnalban kelt, Herman lovaggal gyakorolták a kardvívást, ami nem okozott volna gondot, hiszen Szabolcs megtanította rá, csak hogy most páncélban kellett helytállnia. Hiába morgott minden alkalommal, hogy ilyen ruhában nem lehet mozogni, Herman csak legyintett és a kezébe nyomta a kétélű kardot, vagy a lándzsát. A bőséges reggeli után Szabolcs vette át tanítványát, délután Vencel következett.
Egy reggel Szabolcs felnyergelt lovakkal várta Istvánt és titokzatosan mosolygott, amikor a fiú megkérdezte mit fognak csinálni aznap. Szabolcs kifogyhatatlan volt az ötletekből. A közeli erdő felé vették az irányt, ahonnan hajnal óta, a palotában is hallani lehetett a fejszecsapások hangját és a recsegve, ropogva kidőlő fák tiltakozását. Erős északi szél cibálta ruhájukat és a lovak sörényét. A Duna sötét vizét haragos hullámok borzolták. Amint a favágók közelébe értek, azok leengedték fejszéiket mélyen meghajoltak a fejedelem fia előtt, és mosolyogva köszöntötték a mellette lovagló Szabolcsot.
- Mond Szabolcs, miért szeretnek téged az egyszerű emberek? Előttem meghajolnak, de nem mosolyognak rám. Ha téged meglátnak, melegen üdvözölnek. Miért?
- Nagyon egyszerű fiam. Én, ha csak tehetem, leszállok a lóról és elbeszélgetek velük. Meghallgatom bánatukat és osztozom örömeikben. Szeretem és tisztelem őket, ezt érzik ők is, ezért kedvelnek. Te viszont a fejedelem fia vagy, neked kijár a főhajtás.
- És a szeretett az nem?
- Nem, fiam! A szeretet nem parancsra jár, azt ki kell érdemelni. - azzal leugrott lova hátáról. Intett Istvánnak, hogy kövesse, és a két lovat kikötötte az egyik fához. Az emberek körbe vették őket, és kíváncsian kérdezgették, mi szél hozta közéjük? Szabolcs mindenkivel kezet fogott, nem volt kicsi keze, de a favágók kérges tenyerében szinte elveszett az övé. István bátortalanul előre nyújtotta kezét a közelében álldogáló férfi felé. Az először csak bámult rá, majd megragadta az apró kezet, jól megszorította és gyengéden hátba vágta.
- Még az unokáim is büszkék lesznek rám, ha elmondom, hogy a fejedelem fiával fogtam kezet! - harsogta a favágó.
István lopva Szabolcsra nézet, hogy nem követett-e el valami hibát, de a férfi barátságos mosollyal nyugtázta tettét. Erre az ifjú nekibátorodott és sorban leparolázott az emberekkel. Büszke volt rá, hogy ezek a kemény férfiak elfogadták a közeledését.
- Mire vágjátok ezeket a szép, vastag fákat? - kérdezte Szabolcs.
- A fejedelem külhonból hozat tenyészméneket, amelyek olyan kényesek, hogy házat kell építeni nekik. - felelte egy őszes hajú férfi, ő lehetett a vezetőjük.
- Azokat a házakat istállóknak hívják. - nevetett Szabolcs. - Olyan földről hozzák őket, ahol soha nincs tél, azért kell nekik istálló.
A férfiak értetlenül vonogatták a vállukat, nekik furcsa hóbortnak tűnt a lovak számára épített ház, hiszen az övéik télen, nyáron a szabadban vannak, minden ősük így tartotta az állataikat és soha semmi bajuk nem volt. Biztosan kényes-fényes paripák lesznek, de csak annyit is érnek.
- Na, adjatok két fejszét és mutassátok meg azokat a fákat, amiket ki kell vágni, aztán lássunk munkához! - mondta Szabolcs.
Levetette meleg mellényét, leoldotta derekáról az övet és feltűrte inge ujját. A levetett dolgokat egy vastag fa alá helyezte, ahol a favágók ruhái voltak.
- István te is vetkőz neki a favágásnak! - utasította tanítványát. - Ti meg mit bámultok itt? Adjátok a fejszéket, aztán gyerünk dolgozni! - sürgette a döbbenten ácsorgó férfiakat.
- Te meg akarod dolgoztatni a fejedelem fiát? - buggyant ki a kérdés az egyikből.
- Nekem a fejedelem fiához semmi közöm én a tanítványomat fogom edzeni. - nevetett Szabolcs.
Erre az eszes válaszra elnevették magukat, fejszét nyomtak az újonnan érkezettek kezébe és elindultak a megjelölt fák felé.
- Te nem szólsz semmit? - kérdezte Szabolcs a mellette lépkedő fiútól.
- Már megtanultam, hogy akármilyen őrült ötleted van, az a mindig a javamat szolgálja. Most sem azért vagyunk itt, hogy a favágóknak segítsünk, gondolom.
- Okos vagy fiam! A favágástól megerősödsz, sokkal biztosabban bánsz majd a karddal. Igaz, hogy holnap még a karodat sem tudod majd felemelni, de néhány hét múlva meglátod az eredményt.
- Az rendben van, hogy nekem erősödnöm kell, de te miért akarsz dolgozni, hiszen olyan erős a karod, mit bármelyik favágónak?
- Egy ilyen palotakukacnak sem árt, ha néha megfogja a fejsze nyelét. Jól fog esni hidd el.
- Ez lesz a tietek. - mutatott egy vékonyabb fára a favágók vezetője.
- Ennyire azért ne becsülj le bennünket! - méltatlankodott Szabolcs. - Ezt pillanatok alatt megesszük!
A favágók hangos nevetésben törtek ki, az öntelt kijelentés hallatán. Leengedték a vállukon hozott fejszéket és kettesével beálltak a kijelölt fák elé. Hamarosan hangos fejszecsapások hangja verte fel az erdő csendjét. Szabolcs megmutatta Istvánnak, hogyan vágja a fejszét a fába, majd ő is munkához látott. Néha megállt, nézte a fiút, csendesen utasította, ha valamit nem jól csinált.
- Erősebben vágjál oda, érezd, hogy feszülnek az izmaid. Ne fogd olyan görcsösen a fejszét, mert hólyag lesz a tenyereden. A felsőtestedet fordítsd el egy kicsit, mielőtt belevágsz a fába, így a lendület is segít. - ilyen és ehhez hasonló tanácsokkal segítette. Mikor már elég mélyen bevágták a fát, neki feszültek a törzsnek, amely recsegni kezdett és a fakoronája lassan közeledett a föld felé.
- Ugorj! - kiáltott Szabolcs a fiúra, de mivel az nem volt elég gyors, megragadta a vállát és hátra rántotta.
A hatalmas fa, hangos recsegés-ropogás közepette, döngve terült el hosszában a földön. Istvánt a jól végzett munka öröme árasztotta el. Letette a fejszét, két kezének ujjait egymásnak feszített, mert másképp nem tudta kiegyenesíteni őket.
- Nem is olyan nehéz. - mondta Szabolcsnak.
- Ha azt mondom ugorj, akkor azonnal tedd azt! Ha a kidőlő fa elér, akkor akár ott is maradsz! - dohogott vezér.
Nem messze tőlük recsegni kezdett egy fa, mire mind a ketten odafordultak. A favágók tisztes távolságba húzódtak. A kivágott fa lassan megindult, de a környező fák ágai megfogták. Az egyik fiatal férfi ügyesen felmászott az egyik közeli fára és kötelet dobott a megakadt fa törzsére, közvetlenül a korona alá. Ketten megragadták a kötél végét, és erősen húzták lefelé. A fa meg sem mozdult. Egyre többen csimpaszkodtak a kötélre, húzták, cibálták. Szabolcs intett Istvánnak, hogy csatlakozzanak ők is. Lassan elengedték a fák társukat, amely kiszabadulva az ágak közül, nagyot csattanva földet ért. Az emberek arca verejtékben fürdött, hátukon átázott az ing, ziháltak az erőfeszítéstől.
- Hogy lehettek ilyen őrültek?! - kiabált rájuk a vezetőjük. - Miért nem az irtás felé döntöttétek? Ilyet még nem láttam! - dühöngött.
- Nem akartuk, hogy Szabolcséknak bajuk essen. - felelte csendesen az egyik.
- Van szátok, rájuk lehet szólni, hogy menjenek el az útból! - tajtékzott a férfi.
- Gyere, gallyazzuk le a mienket. - húzta magával Szabolcs Istvánt.
A többiek morogva széledtek szét. Mire a nap a legmelegebb sugarait szórta rájuk, már jó néhány fa hevert legallyazva az irtáson. A vastagabb ágak összevágva egy rakáson, a vékonyabbak egy másikon. A hideg északi szél miatt, a tisztás közepén tüzet raktak, és köré ültek falatozni.
- Vegyél a hátadra valamit. - utasította Szabolcs Istvánt.
- Nem kell, nagyon melegem van. - tiltakozott a fiú.
- Épp azért. Na, gyerünk!
Amíg István felvette mellényét, addig Szabolcs levette a nyeregre erősített bőrtarisznyát és kulacsot, majd ők is csatlakoztak a falatozókhoz. Egy nagydarab kenyeret és egy jó nagy csík szalonnát tett a fiú kezébe. István elégedetten tömte magába, az anyja szerint, paraszt eledelt. A jóízű falatozás közben megfigyelte hogyan esznek a favágók. Bal kezükbe fogták a barna kenyeret és a szalonnát, jobb kezükbe meg a tőrt. A fiú figyelmét nem kerülte el a csendes suttogás.
- Nézd milyen fehér a kenyerük.
István gondolt egyet, még soha nem evett barna kenyeret, ezért odafordult a közelében lakmározó felé.
- Cserélsz velem kenyeret?
Az a meglepetéstől félre nyelt és fuldokolva köhögni kezdett. A favágók vezetője jól hátba vágta, mire a férfi lassan megnyugodott. Belenyúlt vászon tarisznyájába és egy jókora karéj kenyeret tett a fiú kezébe. István megköszönte és átadta a kezében levő fehér kenyeret.
- Ennek olyan íze van, mint a kalácsnak. - mondta miután beleharapott.
A favágók szemük sarkából figyelték társukat, vajon hogyan ízlik neki az urak kenyere? Szabolcs felszeletelte a maradékot, mindenkinek jutott egy vékony szelet. Öröm volt nézni, hogyan tömik magukba a falatokat. Ebéd után jót húztak a boros kulacsokból, felszedelőzködtek és folytatták munkájukat.
István másnap alig bírt lábra állni, fájdalmas volt számára minden mozdulat.
- Szabolcs ma itthon maradok, az udvarra sem tudok lemenni, nem hogy fát vágjak. - jelentette ki tanítójának, aki ébresztette.
- Kutya harapást szőrével, fiam. Meglátod az első kidöntött fa után már semmi bajod sem lesz. Na, ki az ágyból!