István VII.
- Budán vagyunk Szabolcs! Itt nem szabad azt mondani, hogy nem méltó viselkedés! - nevetett István.
Boglárka tüntetően közelebb húzódott bátyjához. Szabolcs elnevette magát és legyintett. A gyerekek feje fölött rámosolygott a mögöttük lépkedő feleségére, aki visszamosolygott rá.
Szabolcs és István között volt egy megállapodás mely úgy szólt, ha Budán tartózkodnak nincs szigorú tanulás. Az elméleti oktatás annyiból állt, hogy minden nap más nyelven beszéltek. Az egyiken taljánul, a másikon németül, de időnként más, szomszéd nyelveket is tanultak. Ez vonatkozott felkeléstől a lefekvésig. Délelőtt vívó gyakorlatok, melyeket, hol magyar szablyával, hol a német mesterek által készített, egyre jobban elterjedő, egyenes vonalú, kétélű karddal tették. Azután úszás a Dunában, amit István nem szeretett, evezés, lovaglás, célra lövés íjjal, ebédig. Délután a gyerek szabad volt, ilyenkor Boglárkával nagyokat sétáltak a Budai- hegyekben, és amióta a kislány meg tanult lovagolni, benyargalták a környéket.
Szabolcs és Piroska kísérte őket, de előfordult, hogy Mihály és a felesége is velük tartott. Persze ilyenkor rájuk is vonatkozott az idegen nyelv használata.
Egyik reggel Vencel benyitott István szobájába, hogy az aznapi latin órát megtartsa, de visszahőkölt az ajtóból. Tanítványa az ágyán ült, vele szemben Boglárka. A két gyermek elmerülten tanácskozott. Vencel száján majdnem kicsúszott a tiltott szó, hogy nem illik,de még időben észbekapott, így csak magában mormogta el, hogy nem illik a lányoknak a fiúk szobájában tartózkodni. Csendesen becsukta az ajtót, majd hangosan bekopogtatott. Amikor István kiszólt, hogy bemehet, akkor lépett be ismét, de a két gyerek nem zavartatta magát, ugyan úgy ültek mint előtte.
- Mond Vencel, lehetséges lenne, hogy ma ne tanuljunk? Tudod, van egy kis dolgunk Vakarccsal, amit feltétlenül el kell intéznünk. - nézett az ágyhoz közeledő férfira István.
- Először is jó reggelt, másodszor nem Vakarcs, hanem Boglárka. - mondta komoly hangon Vencel.
- Nekem a Vakarcs jobban tetszik! - ugrott fel a kislány, kezét csípőre tette és villogó szemmel nézett a férfira.
- Egy keresztény uralkodó lánya nem lehet Vakarcs, főleg ha olyan gyönyörű mint te vagy. - simogatta meg a selymesen leomló hajzuhatagot.
- Amikor Budán vagyunk felejtsd el, hogy kinek a gyerekei vagyunk. - kelt a kislány védelmére István.
- István egy valamit soha sem lehet elfelejteni, azt, hogy megvagytok keresztelve! - mondta határozottan Vencel. - Az etikett szabályait lerázhatjátok magatokról, ha úgy tartja kedvetek, és lehetőségetek van rá, de a keresztvizet soha!
A két gyermek elgondolkodva nézett maga elé. Megrágták a hallottakat és talán Vencel áhítattal, de határozottan kimondott szavai, most ültették el a keresztény hit csíráját, ebbe a két fejedelmi gyermekszívbe, amit hosszú életük során híven megőriztek és szolgáltak.
Vencel tiszteletére, Mihály harcjátékot rendezett. A palota előtti nagyteret nézők sokasága vette körbe, középen lovasok, íjászok, dárdások és fejszedobálók gyülekeztek. Először a harcosok mérték össze erejüket, és ügyességüket, majd a fiatalok következtek, végül a gyerekek vették át teret.
Vencelt nem igazán kötötték le a látványos viadalok, de amikor István került sorra, végig izgulta a párharcot. István ellenfele egy jókötésű, vállas fiú volt, akin látszott, hogy nap mint nap erős fizikai munkát végez. Mellette István vékonynak és kicsinek tűnt.
- Hogyan állíthatták ki egy ilyen behemót gyerekkel? Ez egészben lenyeli! - fakadt ki a mellette álló Szabolcsnak.
- Várjuk ki a végét. - felelte higgadtan a férfi.
A két fiatal kétélű karddal küzdött egymás ellen. Eleinte csak körbe-körbejártak, felmérték egymást. István ellenfele hirtelen megunta és a fiú felé szúrt, de az ügyesen kivédte, majd ő támadott. Ide- oda táncoltak, hol az egyik, hol a másik kezdeményezett. István ügyességgel pótolta az erőkülönbséget. A nézők hangos kiáltásokkal bíztatták őket. Vencel felkiáltott néhányszor, amikor a nagydarab fiú heves támadást intézett István ellen. Egy kivédett szúrás után István hátrálni kezdett.
- Ugye mondtam, hogy legyőzi! - kiáltotta kétségbeesve Vencel.
István szeme sarkából Szabolcsra nézett, aki bólintott. Erre a fiú heves támadásba lendült, kezében úgy cikázott a kard, mintha villámot tartana. Ellenfele nem győzte kivédeni, egyre jobban hátrált, de István folyton a nyomában volt. A vékony fiú hátán megfeszült az ing és csak most lehetett látni, hogy milyen kidolgozott izomkötegeket takar a ruha. A hátráló fiú mögött megnyílt a tömeg, hogy teret adjon a küzdőknek. István hirtelen leengedte kardja hegyét és merőn ellenfele szemébe nézett, aki ki akarta használni a pillanatnyi szünetet, előre lendült, és István arcát vette célba. Vencel felkiáltott, hogy figyelmeztesse az elfáradt gyereket, a nézők is felszisszentek körülöttük, csak Szabolcs mosolygott. Ami azután történt azt nem lehetett szemmel követni. István a támadó fiú felé vágott, néhány gyors kardcsapás, majd a következő pillanatban kirepült ellenfele kezéből a kard. István kezet nyújtott az elképedt fiúnak, aki értetlenül bámult maga elé. A nézők hangos éljenzésbe törtek ki.
- Ezt, hogy csinálta?- hápogott Vencel.
- Nagyon egyszerűen. - felelte mosolyogva Szabolcs. - Amikor István leengedte a kardot és ellenfele támadni készült, lehetett látni, hogy remeg kezében fegyver, ami azt jelentette elfáradt. A fáradt kéz már nem fogja biztosan a kardot, ezért tudta kiverni István.
- De nem lehetett látni semmit, olyan gyorsan történt!
- Amikor István kivédte a szúrást, ugyanazzal a mozdulattal leszorította ellenfele kardját és egy erős rántással kiverte a kezéből. Ennyi.
- Ehhez nagy erő kell, nem beszélve arról, hogy ha a fiú mégis erősen fogja, akkor az egymáson elcsúszó penge megvághatja Istvánt.
- Ez is előfordulhat. Ezért kell meggyőződni arról, hogy remeg-e a keze ellenfelének. A másik pedig az, hogy amikor leszorítja ellenfele kardját, akkor az egymásnak feszülő kardokkal félkört ír le, ha elég erős és gyors a mozdulat, akkor sikerül kirepíteni ellenfele kezéből. - magyarázta büszkén Szabolcs. Félszemmel rákacsintott a felé néző Istvánra.
Vencel figyelmét nem kerülte a két értő pillantásváltás.
- Te tanítottad meg neki!
- Én. - válaszolta szerényen Szabolcs.
- Ezért nem izgultál a viadal alatt! Előre tudtad, hogy István fog győzni.
- Nem, nem tudtam, csak reméltem. Ezzel a fiúval már máskor is összemérték tudásukat, de mindig István vereségével zárult. Most először sikerült legyőznie őt.
István győzelmi mámorban úszott, szeme csillogott, arca kipirult. Kishúga ott ugrált körülötte, ő talán jobban örült bátyja sikerének, mint a fiú, vagy a tanítómestere.
- Most mi következik? - kérdezte Vencel.
- Lovas verseny. Onnan a völgyből indulnak a lovasok és oda, a dombtetőre kell megérkezniük. Aki a leghamarabb odaér, az lesz a nyertes. - mutatta kezével Szabolcs.
- Ez nem valami nagy verseny. - legyintett az apát.
- Akkor nevezzél be te is. - nevetett a férfi. - Szőrén ülik meg a lovat.
- Micsoda? - szörnyülködött a pap.
- Se nyereg, se kantár, semmi csak a ló meg a lovas.
- Ki az az őrült, aki megmeri kockáztatni?
- Ők mindannyian! - mutatott a völgyben gyülekező férfiak felé.
- De a gyerekek nem vesznek részt benne, remélem!
- Ők kezdik, nézd csak.
A völgy felől hangos kurjongatások hangzottak. Vagy tizenöt fiú nyargalt a közeli domb felé. Kezükkel erősen kapaszkodtak a vágtató lovak sörényébe, bő ingük és nadrágjuk lobogott a szélben. A kaptatón lelassult a száguldás, a gyengébb lovak lemaradoztak, lovasaik hiába biztatták őket. Az élen három versenyző haladt, szorosan egymás mögött. Az egyik hirtelen kiugrott a többi elé és elérte a célt.
- Az ott István, ugye? - kérdezte izgatottan Vencel.
- Nem. István még küszködik az emelkedővel. Most ért fel a tetőre.
- Lovagolni nem te tanítottad? - csipkelődött az apát.
- De igen. De ő még kicsi ahhoz, hogy kellőképpen megfogja és irányítsa a lovat. Egy ilyen idős fiútól ne várjál csodákat.
- A többi korosabb? - kötekedett Vencel.
- Van, amelyik igen, de termetre mind nagyobb. - felelte komolyan Szabolcs.
A harcosok versenyét már nem várták meg. Szabolcs megkereste Istvánt és megpróbálta vigasztalni, de a fiú nem kért belőle, mérgesen otthagyta.
- Hát veszíteni nem tud. - állapította meg Vencel, fejcsóválva.
- Ebben az apjára hasonlít.
- Vagy az anyjára.
- Ezt a rossz tulajdonságot még nem sikerült kinevelnem belőle. Talán neked sikerülni fog.
- A kudarcot mindenki nehezen viseli el, de tudni kell eltitkolni. - értett egyet Vencel. - Egy uralkodónak nem csak népe, de elsősorban saját indulatai felett kell uralkodnia.
- Próbálkoztam szép szóval, büntetéssel, de nem sok eredménnyel. - magyarázkodott Szabolcs. - Talán ha látná, hogy az apja, vagy az anyja mit művel, amikor dühös, akkor talán igazat adna nekem. Nem tudom?
- Ne gyötörd magad. Még gyermek, majd ha okosabb lesz, belátja, milyen veszélyes lehet az indulat. - vigasztalta barátját Vencel.
István majd szétrobbant mérgében, mit fog szólni az apja, ha megtudja, hogy megint legyőzték?! A nővérei megint rajta fogják köszörülni a nyelvüket! Szapora léptekkel közeledett a palota felé, a kezében levő bottal csapkodta a fák és bokrok leveleit. A szolgálók kitértek az útjából.
- Olyan, mint az anyja! - hallotta maga mögött.
Ettől még jobban begurult. Még ha az apjához hasonlítanák, az rendben lenne. Megfordult és csípőre tett kézzel, haragtól vöröslő arccal nézett a szolgálóra.
- Miben hasonlítok az anyámra?! - kiáltotta villogó szemmel.
A szolgáló ráncos, vén arcát lehajtotta és nem válaszolt. István ütésre emelte a botot.
- István! - szólt rá a háta mögött Mihály.
A fiú szégyenkezve leengedte ütésre emelt karját.
- Majd én válaszolok a kérdésedre! - dörögte nagybátyja. - Anyád képes embert ölni, ha haragra gerjesztik. Most pont olyan, vagy mint ő! Ez a szerencsétlen szolgáló nem tehet arról, hogy téged legyőztek! Tanulj meg jobban lovagolni, akkor tiéd a győzelem! - azzal sarkon fordult és otthagyta a megszégyenített fiút.
Istvánt nem csak a szégyen szegezte a földhöz, hanem az is, amit az anyjáról hallott. Az ő csodaszép Édesanyja képes embert ölni? Nem tudta elhinni!
Közben Szabolcs és Vencel oda ért. István tanítójára emelte döbben tekintetét.
- Ugye nem igaz? - suttogta.
- De igaz! - felelte keményen Vencel.
Szabolcs mérgesen nézett a papra. István szeme könnybe lábadt, megfordult és beszaladt a házba.
- Meg kellett tudnia! - mondta Vencel elszántan, válaszul a szemrehányó tekintettel néző Szabolcsnak.