István IX.

 Nagy nehezen felöltözött, persze segítséggel és lebotorkált a felnyergelt lovához. Egy csapat páncélos lovag érkezett valahonnan, éppen leugráltak a nyeregből, hangosan vitatkoztak valamin, amikor István a kengyelbe tette a lábát. Szabolcs segíteni akart a szenvedő gyereknek, de az szemével intett, hogy meg ne próbálja! Fejét felszegte, fogát összeszorította és látszólag könnyedén nyeregbe pattant. Azt csak a közelében álló Szabolcs láthatta, hogy a fájdalomtól könny szökött a szemébe.

A tél beálltáig minden hajnalban együtt kezdtek a favágókkal, és egész nap keményen dolgoztak. István megerősödött, és a kezdeti izomláz már csak rossz emlék volt számára, tenyerén a vízhólyagokat bőrkeményedések váltották fel. Megszokta és megszerette a favágók életét, szívesen hallgatta a történeteket, amiket a déli pihenő alatt meséltek. Velük fújta gallyazás közben a favágók énekét, egy- két pajzán dalt is megtanult. Egyik reggel a favágók nem voltak az irtáson, amikor odaértek Szabolccsal. Ki kötötték lovaikat és a keresésükre indultak. Az erdő mélyén, fehérre mosott kövek között csörgedező patak partján találtak rájuk. A párás, hideg idő ellenére hajadonfővel álltak és csendesen mormogtak maguk elé. Előttük a patak mellett étel és ital hevert a földön.

- Mit csinálnak? - kérdezte István csendesen, nehogy megzavarja őket.

- Megköszönik az Isteneknek és a Földanyának, hogy erőt, egészséget, munkát és kenyeret adott nekik.

- De Vencel nem ezt tanította nekem. Azt mondta, az igaz hívők templomokban imádkoznak. - csodálkozott a gyerek.

Szabolcs gondolkodott egy kicsit mielőtt válaszolt volna. Hogyan magyarázza meg a két hitt közötti különbséget anélkül, hogy lerombolná a Vencel által megismert hitvilágot ebben a gyerekben, aki még feltétel nélkül el hisz mindent? De Istvánnak joga van megismerni ősei hitét is! Géza a mai napig ennek áldoz, még ha tűzzel-vassal igyekszik is másokból keresztényt faragni.

- Vencel igazat mondott neked, a keresztények valóban templomokban, kápolnákban imádkoznak, de mond meg nekem, hol van itt ilyesmi?

- A palota mellett. - vágta rá a fiú.

- És kik járhatnak oda?

- Apám, Adalbert, Vencel, Te, én, meg a külhoni követek és a térítők.

- Na látod! A sok szegény ember nem mehet oda, nekik marad az erdő, a víz, a kövek, a fák és egyéb más szenthelyek. Ők ott mondják el imájukat, ott fohászkodnak az Istenekhez, ha gondjuk, bánatuk van. A mi népünk pásztornép volt, mielőtt Árpád elfoglalta a Kárpát-medencét. Azt már te is tudod, hogy a pásztorok egész évben vándorolnak, nincs állandó szállásuk, hogyan lehetne templomuk? - nézett a gyermek értelemtől csillogó szemébe.

Kis idő múlva István bólintott, hogy érti. Szabolcs nagyot sóhajtott, a nehezén már túl volt.

- Az előbb nem jól mondtam. A pásztoroknak, favágóknak és minden szabadon élő embernek van a legnagyobb, legszebb temploma, igaz azt nem emberi kéz építette, de az örök!

- Nem értem. - rázta a fejét István.

Közben a favágók is oda értek és csendben hallgatták Szabolcsot.

- Gondold azt, hogy az Alföldön vagy nincsenek körülötted hegyek, dombok, erdők.

István lelki szemei előtt megjelent a végtelennek tűnő, nagy kiterjedésű puszta, melyen minden alkalommal áthaladtak, amikor Erdélybe mentek Gyula nagybátyjához.

- És víz sem lehet? - kérdezte becsukott szemmel, mert gondolatban a kanyargós Tiszát látta maga előtt.

Szabolcs elnevette magát, tudta, hogy István kedvenc folyójára gondol, mert ott fogta élete legnagyobb halát.

- Most lépjünk be ebbe a templomba és nézzünk szét. Fejünk felett egy hatalmas, ragyogó kék kupola. A föld pereméről indul, fölénk magasodik, majd a másik oldalon újra leborul a földre. Nézzük, mit látunk rajta. Először is az éltető Napot, mely nem csak fényt és meleget áraszt felénk, de megmutatja a helyes irányt is az úton levőknek. Néha sötét, haragos felhők takarják el szemünk elől, de fölöttük ő ugyan úgy ragyog, melegét akkor is érezzük. Néha játékos bárányfelhők játszanak bújócskát vele, el- eltakarva őt puha, habos testecskéjükkel. Este, ha elfárad, a Kelet felől Délen át tartó hosszú útján, lepihen a nyugati ég alján. De mint gondos szülő a gyermekét, nem hagy bennünket magunkra, sötét palástján keresztül csillag és hold szemével vigyázz ránk. Millió ragyogó csillagot és a Hold változó, sápadt arcát adja nekünk, hogy éjjel se vesszünk el a sötétségben.

Olyan szemléletesen beszélt, hogy az őt hallgatók elfelejtették a hideg szelet, mely a hajukat borzolta, arcukat csipkedte, az erdő fáit melyek a fejük fölé magasodtak, és énekelték a szél dalát.

- A kupola után nézzük, mi van a lábunk előtt. - folytatta Szabolcs. - A föld mely életet ad, rajta a selymes, zöld, színes virágokkal tarkított, fűszőnyeg, mely felfogja lépteink zaját. A fák az oszlopok, a kövek az oltár, a vizek melyeket nem ember szentelt meg, mégis szent, hiszen nem élhetünk nélküle. Hát ez az a templom, amely mindenki számára elérhető, bárki beléphet ide, imádkozhat, hálát adhat Istennek, bármilyen hite van, annak, aki a kupolán át figyel minket és segíti életünket.

- És valóban örök! - suttogta István.

Néhány percig fejüket lehajtva némán néztek maguk elé, mintha valóban hálát mondtak volna mindazért, amit Szabolcs szavakba foglalt, de mindannyian a szívükben érezték.

- Nem beszéltél tanítványodnak Földanyáról és a szellemekről. - mondta az egyik ráncos képű favágó, huncut szemeit Szabolcsra emelve.

Megérezte, hogy a vezér megpróbálja tanítványának elmagyarázni ősei hitét, úgy hogy ne ütközzön azzal, amivel a papok és térítők telebeszélték a fejét. Eddig derekasan megállta a helyét, de vajon a legfontosabb kérdésre hogyan fog magyarázatot adni?

- Ami a földön van, állat, növény azt a Földanya a testéből táplálja, és vigyázz rá. A lehulló magot betakarja, amíg a tavasz melege kikelti azt. Gyökereit szorosan fogja, hogy a szél, a víz el ne vegye tőle. A növények táplálják az állatokat, embereket. Vizet fakaszt testéből, hogy minden élőlény szomját oltsa, magába fogadja testünket, ha meg halunk, és lelkünk a magasba száll. Amíg a földön vagyunk a jó, és rossz szellemek segítik vagy megkeserítik életünket.

Szabolcs végig nézett hallgatóin, a favágók elismerőn bólogattak, ez volt az igaz hitük, ezt szívták magukba már az anyatejjel. Hiába kényszerültek megkeresztelkedni, amit a térítők mondtak az számukra nem jelentett többet egy szép mesénél.

- Mond Szabolcs, ha mindenki számára elérhető ez a nagy templom, akkor az emberek miért építenek fából, földből, kőből épületeket, ahol összegyűlnek, és szent beszédeket mondanak? - kérdezte István.

- Tudod fiam, természet szavát nem mindenki hallja meg. Az emberek néha Istennek képzelik magukat, templomokat, kápolnákat építenek, és azt hirdetik, hogy ők tolmácsolják Isten szavát. Azt próbálják elhitetni a szegény hívő emberekkel, hogy az isteni nagyságot ezekbe az építményekbe zárhatják. Pedig csak a saját hatalmukat akarják megtartani az emberek fölött, sőt minél nagyobb tömegekre kiterjeszteni. Az embereknek nem kellenek szóvivők, hogy meghallják Isten szavát. Ha eljönnek ebbe az örök templomba, kitárhatják szívüket, lelküket, itt megtalálják a segítséget és a megnyugvást. A jósszellemeknek hálából, a rosszaknak engesztelésül áldoznak étellel, itallal, fák, kövek vagy vizek mellett.

- Ezt tettétek ma reggel. - mondta István a favágókra nézve.

- Igen, fiam. - felelte az idős favágó. - Bármilyen nagyember legyen is belőled, és én hiszem, hogy az leszel, soha ne feled őseid hitét! Fogadd el az újat, menj előre a magad útján, de szíved mélyén őrizd meg őseid hitét, mert igaz ember és igaz magyar csak így lehetsz!

Istvánt mélyen megrendítették az öreg szavai, mintha jövendölést hallott volna.

- Na emberek fejezzük be a tegnap abbamaradt munkát! - szólt a vezetőjük.

A favágók felvették fejszéiket és elindultak az erdőirtás felé.

 A ragyogó napsütésben kis csapat poroszkált a kitaposott országúton. Elöl Géza nagyfejedelem, mellette fia, István, mögöttük páncélba öltözött testőrök. Mióta Géza a fiát magához vette, mindenhova együtt mentek. István közép magas, jó megjelenésű, izmos fiatalemberré vált, arcvonásai és testtartása magabiztosságot, meleg barna szeme szeretetet, megértést sugárzott. Gézán kiütköztek az öregedés jelei, homlokát, arcát mély barázdák szántották, szeme alatt megereszkedett a bőr, haja szinte teljesen fehér volt. Esztergomból indultak és Veszprém felé tartottak, hogy elkísérjék Géza legidősebb lányát, Emesét, Vitéz Boleszláv udvarába, ahol megülik a két fiatal esküvőjét.

- Vencelnek miért kellett haza mennie? - kérdezte István.

- Az a gaz bajor herceg elrabolta II. Ottó kisfiát, hogy így szerezze meg a Német-római császárságot!

- Civakodó Henrik nem fér a bőrébe. Bizánc mit tesz a gyerek kiszabadítása érdekében? Végül is a gyermek anyja bizánci hercegnő, II. Romanosz császár lánya! Nem nézhetik tétlenül, hogy rabságban sínylődjön!

- Már kiszabadították, anyját, Theofanut tették meg régensnek, amíg a gyermek átveheti a hatalmat. Felháborító, amit ez a Henrik megenged magának!

- De mi köze van ehhez Vencelnek? Miért kellett elmennie? - ismételte meg a kérdést.

- A régens hívatta haza, nem indokolta meg miért. - vont vállat Géza. - Majd Adalbert tanít tovább.

Istvánt elszomorították apja szavai. Megszerette a kövér apátot, aki évekig tanította. Szerette hallgatni halk, duruzsoló hangját, nyugodt bölcsességét.

- Ne bánkódj fiam. Adalbert fiatal, energikus, jobban illik hozzád, mint az a potrohos vénember.

- Ezek szerint végleg elment. - mondta csalódottan a fiú.

- De Szabolcs veled marad. - próbálta vigasztalni. - Tudod István, amíg kicsi voltál sokszor irigyeltem Szabolcsot. Ő mindig veled volt, míg én csak nagyon ritkán láttalak. Attól tartottam, hogy őt fogod apádként szeretni és tisztelni, de nem tehettem mást. - szabadkozott Géza.

- Szeretem Szabolcsot, mindig is szerettem, de tudtam, hogy nem ő az apám. - felelte mosolyogva István. - Ő nagyon művelt, sokat tanultam tőle és sokat köszönhetek neki… - beharapta az ajkát és mereven előre nézett.

- Miért nem fejezed be? - fordult felé a nyeregben apja. - Ne félj, nem bántasz meg, mond bátran.

- Ő faragott embert belőlem. Ezt akartam mondani.

- És nem én. - morogta maga elé Géza.

- Nem akartalak megbántani, bocsáss meg!

- Az igazság gyakran jobban fáj, mint egy arcul csapás. Nem haragszom fiam.

Csendesen lovagoltak tovább gondolataikba mélyedve. Az út két oldalán legelő marhacsorda álldogált, hol őket nézték nagy barna szemeikkel, hol a friss zsenge füvet nyalábolták fel érdes nyelvükkel.

- Szeretetre méltó jószágok, olyan jó tejszaguk van. - törte meg a csendet István. - Amikor gyerekek voltunk Vakarccsal, kimentünk a legelőre és órákon át néztük és simogattuk a teheneket, meg a borjúkat.

- Vakarcs. - nevetett Géza. - Nem gondoltam, hogy az a meggondolatlan kijelentés még évek múlva is visszaköszön. Mond fiam, hogy lehet az, hogy a nagy korkülönbség ellenére ti olyan jól elvoltatok egymással?

István nem tudott hova lenni a meglepetéstől. Apja eddig még soha nem beszélgetett vele. Ha nagy ritkán magához hívatta, kimérten kérdezgette tanulmányairól, vagy ha István Vencellel, vagy Szabolccsal járta az országot és visszatért, akkor kérdezte meg milyen a hangulat a vezérek és nép körében. Vajon mi történt apjával, hogy most apaként viselkedik?

Géza, István töprengő arcát látva hangosan felnevetett.

- Nem bolondultam meg! Eddig nem volt időm a gyerekeimmel foglakozni, meg hogy őszinte legyek, nem is tudtam veletek mit kezdeni. Én nem vagyok olyan okos, mint a tanítóitok, nem tudok szépen mesélni, elfelejtettem hogyan játszottunk, amikor gyerekek voltunk. Anyám meséit is rég elfelejtettem, pedig olyan szépen senki nem mesél, mint ő! De most már nagyok vagytok, lehet veletek beszélgetni. Bár… - vakarta meg a szakállát Géza. - A lányokkal most sem tudok mit kezdeni.